CyberPress.Sopron

Krumpli-Föld a gravitációs térkép
www.magyarhirlap.hu

A Föld gravitációs mezejéről elsőként sikerült teljes körű képet szerezni a Grace műholdak segítségével. A furcsa térképen az óceánok "hangulatváltozásairól” is minden eddiginél pontosabb képet kaphatunk – mondták el az amerikai–német kutatócsoport tagjai.

Az Andok feletti gravitációs mezô több száz méterrel magasabbra nyúlhat, mint Brazília egén

Azt még mindig csak a kutyák gondolják, hogy a Hold sajtból van. Egy német és amerikai tudósokból álló csoport viszont most azt állítja: a Föld egy krumpli. Igaz, ők nem bolygónk összetételének elemzésével jutottak erre a következtetésre, hanem a Föld gravitációs mezejéről készült képről jutott eszükbe a szabályos alakúnak egyáltalán nem nevezhető zöldség.
A most közzétett térkép eltérő színei azt mutatják, hogy az egyes területeken mennyire erős gravitáció tart minket a bolygó felszínén. A piros területek erősebb, a kék foltok pedig kivételesen gyenge tömegvonzást jeleznek.
A Grace-nek elkeresztelt kísérletben egy teljesen lapos felületű – vagyis gömb alakú – bolygón ábrázolták, milyen magas a Föld gravitációs mezeje. Az általunk nem érzékelhető és a földi műszerekkel is tévesen mérhető eltérés a gravitációs mező magasságában akár 200 méteres is lehet – áll a kutatók nyilatkozatában.
A NASA és a Német űrkutatási Központ kutatói két, a Föld felszínétől 450 kilométerre keringő műhold adatait használták fel. Ezek alapján most először készült az egész bolygót lefedő gravitációs térkép. "A tavaly felbocsátott műholdak harminc nap alatt több információt gyűjtöttek, mint mi az elmúlt harminc évben” – nyilatkozott Byron Tapley, a kutatás vezetője a BBC-nek. A különleges módszer lényege: a m?holdak egyike a Föld egyenetlen gravitációs mezejében mozog, "ikertestvére” pedig 220 kilométerről követi. A két műhold adatai közti magasságkülönbséget mérik ezredmilliméter pontossággal.
Az eredmények természetesen megerősítik, amit eddig is tudtunk: a szárazföld bizonyos területein, például a Himaláján erősebb tömegvonzás mutatható ki. Ennél érdekesebb lehet, hogy a Grace olyan folyamatosan változó mezőket is kimutat, mint az óceánok felszíne. "A tenger laposnak látszik, de nemcsak áramlatok és szelek, hanem a gravitációs erő eltérései is dombokkal és völgyekkel tarkítják” – mondta el Fu Li-Lueng, a NASA egyik munkatársa. Ha a gravitációt sikerül elkülöníteni más hatásoktól, jobban látható, hogyan is mozog az óceán, és ez milyen módon befolyásolja a föld éghajlatváltozásait. "Közelről” látható az is, mit rejt a nyílt óceán eddig ismeretlen mélye. Ha egy jéghegy hirtelen olvadni kezd, ezen a térképen jól látható majd. A kutatók szerint ez a víz felületén kívül az egész földi éghajlatra hatással lehet.
A Grace mostantól havonta egyszer készít újabb térképet, amelyen látható lesz majd, hogyan változik a mező. A műholdas gravitációs mérés magyarázatot adhat az áramlatok hirtelen irányváltozásaira, de a tudósok láthatják azt is, hogy a hőmérséklet-ingadozások, a rövid távú éghajlatváltozások miként befolyásolják a tömegvonzás erejét.

MH-összeállítás

"Valóban nagyon boldogok vagyunk, hogy ezen a csodálatos, csendes helyen lehetünk" - írta 1945. augusztus 4-én Bartók Béla és Pásztory Ditta Maks Haar vendégkönyvébe. A csodálatos, csendes hely pedig a New York állambeli falu, Saranac Lake volt, ahol 1945-ben a Bartók házaspár már harmadik nyarát töltötte.

Az alpesi tájra emlékeztető Saranac Lake a szomszédos, felkapott síparadicsommal, két téli olimpia színhelyével, Lake Placiddel ellentétben máig is megőrizte természetes szépségét, nyugalmát. A tavat övező hegyek, a sűrű erdő, ahol őzek bukkannak fel, és ahol a madarak énekét ma is tisztán hallani, ideális környezet lehetett a nagybeteg zeneszerzőnek. Nem véletlen, hogy az utolsó remekművek közül három is - a Concerto, a Brácsaverseny és a III. zongoraverseny - itt , a "tiszta forrásnál" született, a Saranac Lake-i polgárok nagy büszkeségére.

A jótékony klímájáról nevezetes hegyvidéki falu az 1940-es években a tuberkulózisos betegek kedvelt gyógyhelye volt. Az akkor már titokzatos lázzal küszködő Bartók Bélát orvosai utalták először Saranac Lake-be 1943-ban, ahol több betegtársával együtt egy kisebb szanatóriumban, a Park Avenue 30. szám alatt lakott. Bár betegségének (leukémia) semmi köze sem volt a tüdőbajhoz, orvosai remélték, hogy a szanatóriumi kúra segíthet rajta. 1943-ban ebben a házban komponálta a Concertót. 1944 nyarán ugyanide tért vissza feleségével együtt. A korabeli dokumentumok alapján nyáron tanított is a helyi Adirondack Zeneközpontban. Egy fennmaradt műsorlap pedig azt mutatja, hogy az 1944. augusztus 18-i koncerten Pásztory Ditta Bartók- és Chopin-műveket játszott a Saranac Lake-i közönségnek.

Bartókék bejegyzése Maks Haar vendégkönyvébe

Az 1945-ben visszatérő Bartók házaspár barátok segítségével új helyet keresett, ahol magukban lehettek, távol a betegtársaktól. Így találtak rá a Riverside Drive 89. alatt lévő parányi kis házra, amit havi 15 dollárért béreltek. A meredek hegyoldalon, a fák között megbújó "kunyhó" a Maks és Ida Haar által bérelt nagyobb háznak volt a hátsó épülete. Az alig két méter belmagasságú épület két apró hálószobából, nappali szobából, konyha-étkezőhelyiségből, fürdőszobából és egy verandából állt. Tökéletesen jellemzi szülei itteni körülményeit Bartók Péter, amikor azt írja, hogy olyan spártai körülmények között éltek, ami édesapjától sohasem volt idegen. A két hálószobában két vaságy, a nappaliban két szék, kanapé, egy kis dolgozóasztal volt. Bartók Béla említést tesz levelében egy jégszekrényről és egy kályháról, amin a vizet melegítették. A házban nem volt zongora, Pásztory Ditta a szomszédokhoz és a városházára járt gyakorolni. Bartók Peter szerint szülei csak a legszükségesebb dolgokat vitték magukkal, amibe beletartoztak a kottapapírok, ceruza és toll, hiszen ebben a kis házban született a Brácsaverseny, és nagy titokban, születésnapi ajándékként a III. zongoraverseny.

Az önálló ház, a nyugalom, a természet szépsége, békéje csodát tett. Pásztory Ditta azt írta barátnőjének, Agatha Fassettnek, hogy Bartók minden reményt felülmúlóan jól érzi magát, Bartók Péter pedig úgy emlékezik, hogy 1945 augusztusában édesapjával együtt hegyet mászott. A Bartók család 1945. augusztus 30-án derűlátón hagyta el Saranac Lake-t. Akkor még nem sejtették, hogy ez volt az utolsó közös nyaruk. Alig egy hónappal később, szeptember 26-án a New York-i West Side kórházban elhunyt a zeneszerző.

A Saranac Lake-i kis ház lassan feledésbe merült. Az 1990-es évekre már csak a romok maradtak meg, a házat lebontásra ítélték. 1995-ben egy romániai származású New York-i zongoraművésznő, Cristina Stanescu a faluban koncertezett, és mint Bartók Béla nagy tisztelője szerette volna az emlékhelyet felkeresni. Elszorult a szíve, amikor hosszas kutatás után ráakadt a romos, düledező házra. Szállásadónőjének, Emily Fogartynak arról panaszkodott, hogy a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének házát lebontani bűntény lenne. Emily Fogarty nyugalmazott tanárnő, panziótulajdonos nem tanult ugyan zenét, de annyit tudott, mit jelentett Bartók Béla az egyetemes kultúrának. És ez elég volt ahhoz az elhatározáshoz, hogy Mary Hotalinggal, a falu műemlék-bizottságának vezetőjével együtt megszervezzék a helyreállítást. Támogatás hiányában a falu közössége rengeteget dolgozott a házon. Aztán éveken át jótékonysági koncerteket rendeztek, hogy az abból begyűjtött pénzen a lépcsőt, az ablakokat, a tetőt, a mennyezetet helyreállítsák, a szerkezetet megerősítsék, vagy a belső festést megcsináltassák. A ház felújítását végül a zeneszerző kisebbik fiának nagystílű adományából fejezték be. Az egyszerű újrabútorozást is az egyedüli szemtanú, Bartók Péter útmutatója alapján végezték.

Amikor 2003. július 11-én egy koncert után átadták Amerika egyetlen Bartók-emlékházát, az egész falu a zeneszerző ünneplésének lázában égett. A szervezők mára már minden utat, követ, tárgyat felkutattak, és büszkén mutatták a látogatóknak. Sőt, az erdőben hosszasan kellett várni arra a madárfüttyre, amely a III. zongoraversenyben is felhangzik, és amit szerintük nemcsak az észak-karolinai Asheville-ben, de Saranac Lake-ben is hallhatott Bartók Béla.

A megnyitón azok vettek elsősorban részt, akik a házért önzetlenül dolgoztak, olyan egyszerű, tiszta szívű emberek, akik a zeneszerzőhöz mindig is közel álltak. A Riverside Drive 89. szám alatti Bartók-emlékház ma már nyitva áll az érdeklődők vagy az ihletést kereső zeneszerzők számára.

A falu lelkes aktivistái azonban tovább szeretnének lépni . Azt tervezik, hogy nyári zenei heteket szerveznek Bartók Béla emlékére. A környezet ideális, és ha arra gondolunk, hogy Amerika legsikeresebb komolyzenei fesztiváljait - Tanglewood, Aspen - is hasonlóan gyönyörű hegyvidéken rendezik, talán nem tűnik merész álomnak az elképzelés. Persze mindenki tudja, hogy hathatós külső segítség, zenei szakértők nélkül ez nem megy.

Bartók Béla szülőhazája nem vett részt az amerikai ház felújításában, de magyar zenészeket mindig szívesen látnának Saranac Lake-ben, a "csodálatos, csendes helyen."

A Don Giovanni az idén is műsoron van, mint ahogy a Salzburgban kötelezőnek mondható Hugo von Hofmannstahl-darabot, a Jedermannt (Akárki) is a tavalyi rendezésben és szereposztásban adják, bár állítólag a kritika hatására kicsit mélyítették az eredeti koncepciót, vagyis az eltérést a hagyományos felfogástól. Az operabemutatók közül kiemelkedik Verdi Don Carlosa (augusztus 2-tól) és Mozart Titus kegyelme című operája (augusztus 8-tól). Ugyancsak most mutatják be Offenbach Hoffman meséi című daljátékát, és lesz néhány koncertelőadású opera is: Strauss Egyiptomi Helénája, Saint-Saëns Sámson és Delilája. A prózai programban felújítják Schnitzler Távoli vidék című drámáját és bemutatják Ibsen Peer Gyntjét, színre kerül Büchner Woyzeckje és Jelinek új darabja is. A zenei programok sztárja az idén is Nikolaus Harnoncourt.

A fesztivál hivatalos megnyitóját megelőző immár hagyományos népünnepély mindenesetre jó hangulatú volt: Salzburg utcáin, terein hömpölygött a nép, minden alkalmat megragadva, hogy ilyen kötetlenül találkozzon színészekkel, muzsikusokkal, táncosokkal. A hivatalos megnyitóra a kor szellemének megfelelően, az EU bővítésének jegyében kelet-európai személyiséget, a román Andrei Gabriel Plesu volt kulturális, majd külügyminisztert kérték fel: a nemzetközileg ismert művészettörténész személyében hordozza azt a bizonyos kelet és nyugat közötti hídszerepet, amire Ausztria minden létező alkalommal oly szívesen emlékeztet.

A rivális fesztiválon, Bregenzben is döntő fontosságú volt a megnyitó. A tószínpadon az idén a West Side Storyt mutatják be, s ebből az alkalomból Leonard Bernstein lánya szenvedélyes hangú, megható megnyitó beszédében tett hitet apja muzsikája mellett. Jamie Bernstein-Thomas – aki maga is dalíró – egyben interpretálta a West Side Storyt, a nemzeti konfliktusok metaforájának nevezte, de zenei magyarázattal is szolgált, kielemezve a hangjegyek üzenetét.

A tószínpadon a díszlet ismét látványos, a siker programozott, bár a kritika nincs elragadtatva Francesca Zambello rendezésétől: túl hagyományosnak tartja. A kőszínházban Leos Janacek A ravasz róka című operáját játsszák, és a szokásoknak megfelelően a fesztivál hat hete alatt a Bécsi Szimfonikusok zenekara több koncertet ad. Az idén húsz év után búcsúzik a fesztiváltól Alfred Wopmann igazgató. E két évtized alatt az 1946 óta megrendezett jelentéktelen fesztivált nemzetközi tekintélyű nyári játékká fejlesztette itt a Boden-tó partján. Az első operát a tavon, a Varázsfuvolát Wopmann maga rendezte 1985-ben, de amit ma ez a tószínpad tud, azt össze se lehet hasonlítani az akkori körülményekkel. A 28 ezer lakosú Bregenzben ma 12 ezer a színházi férőhely, igaz a program erre a hat hétre összpontosul, a kihasználtság azonban a bűvös száz százalék közelében van. Wopmann távozás után is jó kezekbe kerül a fesztivál: a pályázatot nyert új intendáns, David Pountney legutóbb a Bohémélet rendezőjeként és díszlettervezőjeként szerzett elismerést. Többször bizonyította: ismeri és szereti Bregenzet és élvezi a közönség elismerését.

A 19. század második felében a kolozsvári városi tanács elhatározta a belváros korszerű átrendezését, létrehozva Magyarország legnagyobb főterét, melyet a város szülöttéről, Mátyás-térnek neveztek el. Rövidesen elhatározták a király szobrának megterveztetését is, pályázatot írtak ki, melyet 1893-ban Fadrusz János modellje nyerte el. Már akkor a díjazott tervet sokan kritizálták, számos kifogást fogalmaztak meg, javasolva, hol a terv elvetését, hol újabb pályázat kiírását, hol pedig a szoborállítás elhalasztását. Kifogásolták, hogy a király fejét miért babérkoszorú, és nem korona ékesíti, a szobor miért nem állítja elénk a legendás uralkodót, az igazságos királyt, a tudományok művelt pártfogóját?

Végül sok vita és huzavona után – magyaroknál ez máskor is fellép, mikor szobor, mikor színház ügyében – a Fadrusz-pártiak győzedelmeskedtek, és a szobrászt bízták meg pályamunkájának kivitelezésével is.

1902-ben volt az ünnepélyes leleplezés, s a szobor monumentalitásával és szerencsés térbeállításával rövidesen a nagyközönség egyhangú tetszését is kivívta.

Immár közel száz éve áll helyén a remekmű, s bár ma ismét többen fenekednek rá, lebontásáról, beolvasztásáról, áthelyezéséről szó sem lehet! – Egy egész világ ügyel rá!

A Kolozsváron járt utast tréfásan meg szokták kérdezni, hogy a király lova melyik lábát emeli a magasba? – Aki figyelmesen megnézte a szobrot, habozás nélkül felel, a ló mindnégy lába szilárdan áll talapzatán, mert Mátyás lovát mozdulatlanságában mutatja be a szobor. Európának talán valamennyi lovasszobrához képest ebben Fadrusz alkotása ritka kivétel! Pedig, a megörökített pillanatban minden a mozdulásra, az indulásra készül:

Az ellenség ott, a határon, a királyt harcában az egyház támogatja – igazolja, a szobor mögött álló szép csúcsíves templom, az európai hatalmak odafektették szövetségük jeleként zászlóikat a király lovának baljára, a kultúra képviselői is védelmezőjüknek ismerték el Mátyást, reneszánsz babérkoszorúval tüntetve ki őt, a hadsereg négy vezére – Magyar Balázs, Báthory István, Kinizsi Pál és Zápolya Imre – pedig lelkesen jelenti, hogy seregével harcra kész, maga a király is kihúzza kardját hüvelyéből, sőt lova is mintha indulásra lendülne, de Mátyás mégsem indítja lovát!

A híres művészi alkotásba sűrített eme drámai ellentmondásnak üzenetét a szemlélő hosszabb-rövidebb töprengés után fejtheti meg.

A megfejtés, egyben a szobrásznak Mátyást jellemző tanítása is! Mátyás szerint – vallja Fadrusz – „a gonoszt nem szabad megtámadni!" A gonosz elleni harc taktikája nem a támadás, hanem a védelem kell legyen! Mátyás felkészül a harcra, kardját kivonja, de védő harcot visel a török ellen. (Védő, ám nem védekező harcot!)

S bár a sors nem tette lehetővé, hogy kivegye részét a török elleni harcok legjavából, országát a védelemre készítette elő.

Fadrusz arra figyelmeztet, hogy Mátyás minket a török elleni védőharcra készített fel, és – tegyük hozzá – valószínűleg ennek köszönhetjük, hogy végülis mi kerekedtünk felül, százötven éves szakadatlan hadakozás után, amikor megindult a török összeomlás.

Összefoglalva: védő, és nem támadó harcra vezérlő, megfontolt uralkodóként állítja elénk Kolozsváron a szobrász Mátyást!

„Készüljünk – tehát – a harcra, de nem a támadó, mindig csak a védő harcra, védjük egyházainkat, kultúránkat és szövetségünket, mert a gonoszt nem szabad megtámadni, a gonosz magától kell összeomoljon, sok évtizedes-évszázados kitartó küzdelmeink végezetével" – szól Fadrusz Jánosnak, a nagy művésznek hozzánk intézett, immár évszázados, szoborba fogalmazott üzenete. (Víg István)

Az Európai Unió 15 jelenlegi tagállamában összességében kevesebb embernek jut eszébe, hogy európai is, mint a csatlakozásra váró országokban. A britek 64 százaléka kizárólag nemzeti identitásával határozta meg magát, de a finnek, svédek, görögök, törökök és osztrákok esetében is magasabb volt az arány 50 százaléknál.
Sok a csak magyar

A magyar megkérdezettek közül 39 százalék volt csupán "magyar", ami megegyezik az észteknél mért számmal. A 2004-ben csatlakozó tíz ország közül a magyarok és az észtek "vezetnek" a pusztán nemzeti identitáslistán, nekik jutott eszükbe legkevésbé, hogy európaiak is, míg Szlovákiában és Cipruson ez csupán a megkérdezettek negyedének nem jutott eszébe. A Standard Eurobarométer és a tagjelölt országok Eurobarométere kutatás keretében végzett vizsgálat szerint a magukat csakis a saját nemzetiségükkel meghatározók aránya a csatlakozók tízes csoportjában átlagosan 7 százalékkal marad el a jelenlegi EU-s országok átlagtól (33 százalék a 40 százaléktól).

A kutatásban szereplő 28 ország polgárai közül csupán Magyarországon nem akadt egyetlenegy válaszadó sem, aki úgy gondolta, hogy magát kizárólag európaiként definiálja. Luxemburgban a legmagasabb, az "európaiak" aránya 20 százalékkal, de további 10 százalék helyezte előrébb nemzetek feletti identitását a nemzetinél. Az átlagokat nézve a 2004-ben csatlakozó tíz országban a lakosság 2 százaléka, a további három tagjelölt országban (Bulgáriában, Romániában és Törökországban) 3, az EU jelenlegi tizenöt tagországában 4 százalék tekinti magát csakis európainak. A Gallup azonban kiszámolta, hogy a nemzeti identitás mellett valamilyen formába magát európainak is vallók aránya magasabb, 62 százalék a csatlakozó tíz országban, mint az Európai Unió jelenlegi tizenöt tagországában, ahol ezt csak 56 százalék említette.

Az első Rolling Stones-fotók persze még nem ezt sugallják, a kor követelményének megfelelően menedzserük őket is uniformisokba parancsolta. E képek alapján igazából még az sem egyértelmű, ki az igazi sztár a bandában: a többség akkor inkább a szőke Brian Jonesra tippelt, nem a harcsaszájú, kissé idiótán vigyorgó Jaggerre. Aztán a hatvanas évektől az imidzs egyre vadabb lett, Jagger pedig egyre agresszívebb, és Jones 1969-es halálát követően már minden kétséget kizárólag ő volt a Kis Vörös Kakas.

A Stones nemcsak legfőbb riválisát élte túl, hanem az egész maradék XX. századot, a punk-attakot és a diszkópestist éppúgy, mint az újhullámot, a grunge-ot. Időről időre ma is útra kelnek, újabb lemezt, turnét préselnek ki magukból. A frissnek szánt korongokon új hangot persze senki se keressen, a rajongók régóta kívülről fújják a fordulatokat, a szokásos megszólalást és színvonalat azonban hozzák az öregfiúk.

Amíg az enyém a címlap, nem érdekel, mint írnak rólam a 96. oldalon – harsogta Jagger évtizedekkel ezelőtt, de azért a hírek szerint nehezen viseli, hogy szólópróbálkozásai visszhangtalanok maradtak. Legutóbb két éve adott ki önálló anyagot, a Goddest In The Doorway a negyedik kísérlete, és az ember erős önkontroll alatt sem írhat róla mást: agyonhangszerelt, arc nélküli dalok sorjáznak sorban, unalmasan. De nem ő lett volna, ha a lemezen – talán önigazolásként – fel nem vonultat egy rakás világsztárt, Bonótól Lenny Kratitzen át Pete Townshendig.

Időnként a színpadon lenni jobb, mint egy orgazmus. Időnként meg egy orgazmus jobb, mint a színpadon lenni – nyilatkozta 1972-ben, és nyilván ezt mondja most is. Hatvanévesen is bámulatos showman, 178 centiméteres energiabomba. Tavaly fennállásuk negyvenedik évfordulója apropóján vették nyakukba a világot, és bár ennyi tapasztalattal és ekkora csapattal a hátuk mögött ritkán hibáznak, nekik tulajdonképpen elég, ha megszólalnak – bárhol, bármikor sikert aratnak. Magyarországra eddig egyszer, 1995-ben jöttek el, és majdnem úgy volt, hogy ezen a hétvégén szintén begördülnek, de két konkurens mobilcég képtelen volt felülemelkedni az üzleti érdekeken.

Pedig akkor most Jagger nem Prágában, hanem Budapesten ünnepelte volna hatvanadik születésnapját.