CyberPress.Sopron

Négyen üldözték a bronzkori jégembert
www.mno.hu

Az Alpokból származó 5300 éves jégmúmia halálát egy legalább négyfős csoporttal folytatott küzdelem okozta. A hagyományos detektívmunkát a DNS-elemzés eszközeivel ötvözve ausztrál kutatók idegen vérnyomokat találtak "Ötzi" ruházatán és fegyverein – írja az index.hu.
Korábban már egy olasz régész azt feltételezte, hogy a jégemberrel tapasztalt vadászok végeztek. A Camerino egyetemen oktató Franco Rollo, ezt a következtetést a nyíl által ütött sebet vizsgálva vonta le. Ötzi ugyanis a bal vállán sebesült meg, a nyílhegy pedig nem sokkal vétette el a szívet. A kutatások szerint a neolitikumban a harcosok ide céloztak, ha le akarták teríteni ellenfelüket.
A genetikai vizsgálatok most megerősítették ezt a feltételezést, és drámai elemekkel egészítik ki az élet-halál harcot. Mint ismeretes, a múmia megtalálása idején még azt gondolták, hogy Ötzi hóviharba keveredett, és így fagyott halálra.

2001-ben egy olasz radiológus fedezte fel, hogy egy nyílhegy fúródott Ötzi vállába. Ez késztette Eduard Egartert, a testet vizsgáló orvoscsoport vezetőjét, hogy a harc további nyomai után kutassanak, írta az AP.
Alois Pirpamer, a jégmúmiát 12 éve felfedező három személy egyike arról számolt be, hogy Ötzi a felfedezése idején jobbjában a kését szorongatta. A kést elveszítették, amikor a holttestet kihúzták a jégből, és csak később találták meg. Pirpamer már akkor szólt az osztrák kutatóknak, hogy kés volt a múmiánál, de ez senkit nem érdekelt.

Egarter a kést belepróbálta Ötzi jobb kezébe, és eközben egy mély vágott sebet talált, amire korábban senki nem figyelt fel. Ezt követően a bal kézen újabb vágást, a törzsön pedig zúzódásokat fedeztek fel, mintha halála előtt bántalmazták volna a jégembert.
Egy olasz dokumentumfilm rendező azt javasolta, hogy kérjék fel Tom Loy ausztrál régészt a támadóktól származó esetleges mikroszkopikus vérnyomok vizsgálatára. Ötzi felsőruházatán egy személy vérét találták, a tegezében egy nyílvesszőn két újabb ember vérét. Még több vér volt a késén.

A brisbane-i Queensland egyetemen dolgozó DNS-specialista a jégbe fagyott bronzkori ember szekercéjén, a bőr lábszárvédőin és íján mutatkozó vérnyomokat is vizsgálta. Az ausztrál tudós megállapításai szerint a vérnyomok négy embertől származnak, és Ötzi nincs ezek között, írta a Berliner Zeitung.
Az ausztrál régész ebből arra következtet, hogy a harcos legalább négy embert saját kezűleg ölt meg, mielőtt a halálos sebet okozó nyíllövés leterítette volna. A kutatócsoport szerint a ruha hátán talált vér a jégember sebesült társától származhat, akit a vállán vitt egy ideig. Loy a nyílvesszőből igazolva látja, hogy Ötzi két embert íjjal lőtt le, és visszament a nyílvesszőért.
A vérnyomokról egyértelműen kiderült, hogy embertől származnak, de az egyelőre nem tisztázott, hogy nőtől származó is van-e köztük. Egyes vélemények szerint az is előfordulhat, hogy gyilkosság miatt üldözték fel a hegyekbe a bronzkori vadászt.

Franco Rollo nemrégiben megjelent tanulmányát elsősorban a jégmúmia emésztőrendszerében talált élelmiszermaradványok vizsgálatára alapozta. A régészek gabonamagvakra, növényi rostokra és a kőszáli kecske húsára bukkantak. Az elhunyt gyomrában talált pollenek arra utalnak, hogy az utolsó étkét egy hegyi fennsíkon tartott rövid pihenő során kaphatta be.
Korábbi vizsgálatok a múmia hajából arzén és réznyomokat mutattak ki. Ez arra utal, hogy Ötzi ezeknek a fémeknek a feldolgozásával is foglalkozhatott. A gleccserbe fagyott holttest megtalálásáig az volt az elfogadott álláspont, hogy a réz használata mintegy ezer évvel később kezdődhetett.

Az elnök asszony szerint a hazai társadalom nem használja olyan természetesen a modern könyvtárak kínálta lehetőségeket, mint tette ezt a „papírkönyvek” időszakában. Sokan úgy gondolják, hogy a számítógép mindent behoz a munkahelyükre, a lakásukba, fölösleges tehát bekopogni a könyvtár ajtaján. Pedig egy korszerű könyvtárban nemcsak könyveket lehet kölcsönözni, nemcsak helyben lehet olvasni. A könyvtár a számítógépes világban is – sőt: ott igazán – alkalmas arra, hogy az érdeklődők a maguk erejéből vagy könyvtárosi segítséggel rendezett információkhoz jussanak. Elvben – és sok helyütt a gyakorlatban is – a legkisebb községi könyvtár számítógépéről is elérhető a világ nagy könyvtárainak katalógusa. És nemcsak a katalógus. Nagyon sok dokumentum azonnal a képernyőre varázsolható, onnan kinyomtatható vagy lemezre rögzíthető. E lehetőség híján bárki könyvtárközi kölcsönzéssel juthat hozzá a kívánt szöveghez, ábrához, illusztrációhoz. Igaz, az efféle szolgáltatások egy része nem ingyenes.

A katalógusokhoz való hozzáférés lehetősége sokszor közvetlenebb haszonnal is járhat: lehet, hogy a keresett – és az adott könyvtárban hozzáférhetetlen – könyv, folyóirat megvan a közeli városban, vagy éppen az adott városnak egy másik könyvtárában.

Bakos Klára nem alap nélkül mondja, hogy a könyvtárosság az egyik legprogresszívebb hazai szakma. Könyvtárosaink a világon az elsők között használtak számítógépet. És nemcsak a komputerrel már gyermekkorában barátságot kötő fiatal nemzedék, hanem a rendszeres továbbképzésnek köszönhetően az idősebb korosztály is. Gond inkább azzal van, hogy a könyvtárosok túlságosan szerények a tudásukra, hogy nem mindig tudnak megfelelő hírverést csapni intézményüknek, szolgáltatásaiknak. Igaz, a társadalmi megbecsültségük sem elégséges. Sem anyagilag – bár e tekintetben a legutóbbi időszakban kedvezőek a változások –, sem pedig erkölcsileg. A foglalkozások presztízsét vizsgáló felmérések a könyvtárosokat a hierarchia legalsó negyedében találják. Mintha a könyvtáros – főiskolai végzettség ide, egyetemi diploma oda – csupán arra volna jó, hogy a kért könyvet levegye a polcról, odaadja az olvasónak, aztán felszólítást írjon neki a késedelmi díjról, mert nem vitte vissza határidőre a kölcsönzött kötetet.

A könyvtáraknak, a könyvtárosoknak tudatosítaniuk kell a társadalomban, hogy a könyvtár a sokat emlegetett információs társadalom egyik alapintézménye. Hogy az esélyegyenlőség megteremtésének egyik legfontosabb záloga a bibliotéka. Az esélyegyenlőségé úgy, hogy a mozgáskorlátozottak is bejuthassanak az intézménybe, és az esélyegyenlőségé úgy, hogy azok is hozzáférhessenek a kívánt információhoz, akik kistelepülésen élnek vagy akiknek otthon nincs számítógépük, internetes hozzáférési lehetőségük.

A kistelepüléseken kiváltképpen nagy szerepük van az iskolai könyvtárak számítógépeinek. Egyebeken kívül azért, mert könyvbeszerzésre soha sincs elegendő pénz, az anyagi ellátottság sok helyütt túlzás nélkül kétségbeejtő. Ez egyébiránt általában a települési könyvtárakra is áll. Ilyen esetekben különösen célszerű lehet a települési és az iskolai könyvtár összevonása. Hasonlóképpen az, hogy nem választják el a teleházmozgalom számítógépét, számítógépeit a települési könyvtárakéitól.

Hosszabb távon célszerű lehet az egymáshoz közeli aprófalvak meglévő – sokszor minden tekintetben magukra hagyott – könyvtárait a legjobb adottságú településre összevonni, és ott egy helyen érdemben fejleszteni. Oda azoknak a néhány tucat helybélit számláló kisközségeknek a lakói is viszonylag könnyen eljuthatnak, amelyek nem képesek saját könyvtárat fenntartani.

A nagyobb könyvtárak jövője egyfelől a számítógép adta lehetőségek még jobb kiaknázása. Egyre több könyvtárban alakítanak ki a zenetár és a videotár mellett internetes kabinetet. Ez az említetteken kívül azért fontos, mert a legutóbbi években terjedni kezdtek az olyan elsősorban szakmai információhordozók mint a csak CD-ROM-on megjelenő „könyv” és a csak interneten hozzáférhető „virtuális folyóirat”. Másfelől – hiszen a hagyományos könyveket kár volna kidobni, és újak is szinte megszámlálhatatlan bőségben ömlenek a nyomdákból – még közelebb kell hozni az olvasóhoz a könyvet. Világszerte tapasztalható, hogy a könyvtárakban az olvasóterem–raktár területarány az előbbiek javára változik. Az állománynak egyre nagyobb hányada kerül szabadpolcra, hogy az érdeklődő kedvére böngészhessen-bóklászhasson a könyvek között. Az olvasótermeket pedig úgy kell bebútorozni, hogy az ott dolgozó olvasó egyszerre legyen meghitt térben – polcokkal határolt „zugokban”, egymástól ha csak jelképesen is, mégis elválasztott „leülőhelyeken” – és olyan közösségi térben, amelyikben bármilyen kérdésben segítségért fordulhat a könyvtároshoz.

A fentiekkel együtt az idei vándorgyűlés fő gondolata, hogy hogyan nyithat a könyvtár a társadalom irányába kaput. Az ott elhangzottakból summázhatók azok a legégetőbb gondok és kristályosodhatnak ki azok a kívánságok, javaslatok, amelyeket a Magyar Könyvtárosok Egyesülete a kormányzat figyelmébe ajánl. Bakos Klára szerint az MKE és a szaktárca között az együttműködés megfelelő.

Köztudott már, hogy július utolsó napjaiban az "ezeréves határnál", a Keleti-Kárpátokban a Tatros pataknál valaki vagy valakik összemázolták a vasúti sínfeljáró pillérét és az aszfaltot, nagy piros betűkkel, festékszóróval fölírták, hogy "Vám – Románia / Vám – Magyarország" és "Isten hozott Magyarországra".

Vasárnap, amikor arra jártunk, csellengve Gyimesbükkben, és több ünneplőbe öltözöttől érdeklődtünk, meglepő módon – mintha a régi időkre-félelmekre emlékezve – szinte-szinte vonakodtak-húzódoztak az emberek a szótól.

Átléptük gyalogosan is a nyomaiban még látszó régi határt, ott Palánkán csak néhány járókelővel találkoztunk, akik szintén kurtán-furcsán kimentették magukat. Egy ugyancsak látogatóba érkezett kíváncsi, idegen kultúrával rendelkező hölgy, aki bevallotta, hogy ő is azért jött, hogy megnézze a "határon" a feliratot, miután hallotta kiejtésemen, hogy nem közülük való vagyok, mosolyogva elutasított mindenféle párbeszédet. Itt is, ebben a szinte világvégi, ám csodálatos "határ menti" faluban megoszlanak az emberek. És nem nemzetiség szerint. Ugyanis itt csak gyimesiek vannak. A két nemzet a "part" két oldalán évszázadok óta rendben, egymást tiszteletben tartva él, létezik, egymás közös nyomorában, boldogságában. Szokásaik sem azonosultak, az ezeréves, már virtuális határfalat a két faluvégi temető zárja. Egyik gyérebben, másik sűrűbben látogatott. "A diverziókat, a provokációkat nem mi keltjük, az valahonnan ablaktalan, sötét szobából jön fentről, a fővárosból" – meséli a gyanakvását elhessentő nyugdíjas állomásfőnök.

Indulnánk már, visszatart: "Meg kell hallgatni a másik felet is" – és tovairányít egy RMDSZ-eshez. Deáky András nem portáján belül fogad, hanem ajánlja büszkén kis faházikós birodalma terjedelmes udvaráról, hogy elvezet a "tett színhelyére", ahogyan ő fogalmaz. "Sok anyaországi megfordul nálam, kis buszommal vittem őket oda, fényképezgették magukat... Nem így érjük el, az RMDSZ sem így éri el, hogy visszanyerjük határainkat. Ilyent nem szabad. Megírni sem lehet így" – replikázik az én felvetésemre, hogy provokáció volt-e vagy mi magunk csináltuk. Kétfelől, a két falut jelző tábla között, a "senki földjén" semmi sem történik, néha-néha egy-egy autó suhan el, lassan elkoptatva a piros feliratot.

Mind a moldvai Palánkán, mind az erdélyi Gyimesbükkön a vasárnap délutáni percek tovaosonnak a megszokott csendben, az esteledésben, vágyunk és álmunk megmarad és tovább él. Álmodozni csak szabad, nem?