|
Alkalmanként húsz percig tartotta a pálmaágat Ki emlékszik Gaál Erzsébetre?
A szoborról meg a múltról - így a századforduló után - eszembe jut egy régi beszélgetés a modellel, akit haláláig csak "a szobor"-ként emlegettek munkahelyén, a Soproni Állami Szanatóriumban. A városban szintén. Thuránszky Elemérnével (született Gaál Erzsébet) elõször 1984. június 5-én délután találkoztam az intézmény személyzeti részelgének kopott társalgójában.  - Most jöttem Balfról, négy hétig pihentem ott az új igazgató jóvoltából. Õ majd rendet csinál ebben az istállóban, amit szanatóriumnak hívnak. A társalgóban ülünk. Sötét zug, õsrégi, barna huzatú fotelszékek, televízió... Mint amikor a zsilipet fölhúzzák, árad a szó, a szidalom, az átkozódás a hatalmas teremtésbõl. Átkozottul magányos, mondja, a férje baleset áldozata lett. Fölment Pestre, itthagyta õket a lányával. Már az elvtársak sem segítik, nem is látogatják. Pedig õ egy új világ jelképe. Az a szovjet mellékalak is milyen kitüntetést kapott, õ, a jelkép pedig egy nagy semmit. Szitkozódik. Az a régi elvtárs, aki meghalt, rendes volt. A korábbi igazgató szeretett vele reprezentálni. A Katonával és a feleségével a szanatóriumban ismerkedett meg. Írt nekik. Szabadjegye van, a Pullai elvtárs adta neki. Katona Imre a levelére nem válaszolt, de intézkedett. Az Elnöki tanács ezer forint nyugdíjkiegészítést adott. Ez minden. Meg van a patkánylyuk. - Hogy az életemrõl? Már megírták. Zalaegerszegen dolgozott, az OTI-ban, mint képesített asszisztens. Volt ott egy erdei barakk-kórház, ragyogó Bayer-Werke mûszerekkel. Még vérbajos orosz tisztet is kezelt. A falu népe "doktornõnek" hívta. Az orosz kétszer is megcsókolta a kezét. - Hogy volt az a modellség? - A Zsiga bácsi leszólított a Dózsa György út és a Thököly út sarkán. Már húsz méterrõl felismertem a nyers márványban a szobromat - mondta. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Kisfaludí Strobl Zsigmond szobrászmûvész vagyok. Azt a nõt kell megformáznom, akinek a szebb életéért harcoltak a hõsök. ("Senkiben nem éreztem úgy a tiszta lángolást, mint ebben a vidéki lányban" - nyilatkozta utóbb a mûvész.) - Azután? - Hat-nyolc napig voltam modell. Alkalmanként húsz percig tartottam a pálmaágat. Pénzt nem kapott. Grátisz csinálta, honleányi áhítatból. A Zsiga bácsi - "nagyon skót volt" - beüvegeztette a lakása ablakát. És szenet vitetett neki. A szobra avatására nem hívták meg. Csak olvasott róla. - Ezerkilencszázötvenegyben mentem férjhez, a szentgotthárdi szanatóriumban dolgoztam. A férjem osztályidegen volt, az apja fõispán Borsodban, Thuránszky. A férjem agrármérnök, késõbb a VITUKI-hoz ment. Külön éltünk. Meghalt, balesetben. Sopronban röntgenes voltam, 2800 forint lett a nyugdíjam, a Katona Imrétõl kaptam még havi ezer forintot. A Czinege elvtársat szintén ismertem. Az oroszokat szeretem. Oroszul tanulok. A legszívesebben hazamennék a falumba. Ha meggyógyul a lábam. A Czinege elvtárs Líbiába készül. Írok neki. A legszívesebben ledöntené azt a szobrot a Gellérthegyen. Vagy megdobálná záptojással. Egy lyukban él. Magányos. Anyagi gondjai vannak. - Tudja, sok méltatlan embernek tartok én pálmaágat - mondja keserûen. Minek most kiteregetni a régi beszélgetést egy szerencsétlen sorsú asszonnyal? Minek a fejemre vonni a lánya esetleges haragját? (Mindent úgy írtam, ahogy elhangzott. ) Egyrészt azért, mert akkor ez így meg nem jelenhetett, másrészt pedig - szerintem - Gaál Erzsébet életének kisiklásához ez az egész "szoborság" hozzájárult. Váltig átkozódott, fújt, hogy cserbenhagyták. Egy lyukban lakik, pedig õ a jelkép, õ a szobor, pálmaágat tartó alakja ott magasodik a hegy ormán. Nem tudta helyretenni, feldolgozni az õ "szoborságát". Tönkrement bele az élete. Mindezt megtudni másnak is joga lehet. Azt, hogy mit produkált az elmúlt századnak az a pár évtizede. A modell Gaál Erzsébet volt, a királynõi termetû, szép magyar lány. Nyugodjék békében! |