CyberPress.Sopron

Guinness a harmadik legkedveltebb könyv
www.magyarhirlap.hu
    Csak a Biblia és a Korán fogy több példányban, mint a Guinness rekordok könyve. Évente 60 ezer bejegyzési kérelmet kap a szerkesztőség.
     Az indiai Avtar Singh 1,7 méteres szakállával is a Nagy Könyvbe akar bejutni - forrás: Reuters
    Csirkét fosztani 4,4 másodperc alatt, megenni 95 gilisztát fél perc alatt, levenni 17 melltartót egy perc alatt - fél kézzel, harangot húzni 101 éves korig, összegyüjteni 3240 hányászácskót repülőkről, 69 gyerekt szülni - ilyesmiket kell teljesítenie annak, aki be akar kerülni a könyvbe.
    Ez évben várhatóan 100 millió példány fogy a műből, ami 1954 óta létezik, mikor a Guinness sörgyár akkori vezetője, Hugh Beaver vitába keveredtt arról, hogy az arany lile-e a leggyorsabb vadmadár Európában.
    Ennek kapcsán jutott eszébe, hogy jó szolgáltatot tenne minden vitakedvelő, kocsmábajárónak, ha az ilyen helyeken rendszeresen előforduló kétes viták eldöntéséhez egy megbízható referencia könyvet készítene. Reuters

A lényeg a középkori életforma, a történelem szerete (kép: Népszabadság – Szabó Bernadett)
Erre, vagyis néhány óra inspiráló nyugalomra mindenképpen számíthat az, aki felfedezi a XVI. kerületben az Ezüst Fa Vár kora középkori múzeumfalut. A számtalan történelmi ismeret pedig csak úgy „mellesleg” marad meg a látogatók emlékeiben.

Tulajdonképpen nem megfelelő szó a múzeumfalu – ez ugyanis azt sejteti, hogy itt is kifeszített kötelek mögött, vitrinekben halmoztak fel egy seregnyi többszáz éves leletet, amelyeket csupán megnézni lehet. Erről viszont szó sincs ezen a néhány teleknyi területen, amely tavasz óta az idén tízéves Őskultúra Alapítvány otthona. Az egyoldalú szemlélődés helyett lehet kézműves mesterek segítségével agyag, bőr, fémtárgyakat, szőtteseket készíteni, íjászni, lovagolni, harcolni, korabeli ételeket kóstolni – mindezt korhű körülmények és tárgyak között.

– A történet tíz éve kezdődött, amikor néhány lelkes, a kora középkort kedvelő, mindenféle foglalkozású ember találkozott – meséli Magyar Attila, az alapítvány vezetője. Ő maga például bőrdíszműves, de akad köztük tanár, régész, kézműves, vagy buszsofőr is – a lényeg a középkori életforma, a történelem szeretete. És a szándék, hogy mindezt mások számára is élővé tegyék. Az elmúlt évek alatt kialakult egy hagyományőrző csoport, amelynek tagjai egyre gyakrabban gyűltek öszsze: középkori szerszámokkal, eljárásokkal ruhákat, fegyvereket, hangszereket, dísztárgyakat készítettek, varrtak, kovácsoltak, faragtak. Ha ahhoz volt kedvük, íjásztak, középkori lovagi tornát, vásári felvonulást rendeztek, vagy egyszerűen csak zenéltek és beszélgettek esténként a tábortűz mellett. Később fesztiválokon, vásárokon, ünnepségeken léptek fel műsorokkal, bemutatták a kézművesség fortélyait, a kor kultúrájának, mindennapjainak egy-egy szeletét.

Mára iskolákban tartanak élő történelemórákat, szerveznek kézműves-foglalkozásokat, íjásztanfolyamot, nyári táborokat. Néhány hónapja például hatalmas sikert aratott a gyerekek körében az a tábor, amely alatt a valódi régészeti ásatások módszerei szerint feltárták egy nomád lovas vitéz sírját (a nyughely természetesen nem valódi volt, azt az alapítvány munkatársai készítették egy műanyag csontváz segítségével). Az évek során nagyon sok tárgy gyűlt össze, a programoknak pedig egyre több hely kellett. Állami támogatást az alapítvány nem kap, ezért kapóra jött egy magánszemély ajánlata, aki tavasszal átadta nekik a Rákosi út 224. szám alatti, több telek egybenyitásával kialakított területet.

Első lépésként a szabályok által megengedett legmagasabb zárt kerítéssel vették körül a telket. Aztán kialakítottak egy hosszúházat, pontosan olyat, amely a kora középkorban a jelentősebb településeken állt. Ezt saját maguk készítette fegyverekkel, vértekkel, hangszerekkel, szőttesekkel, dísz- és használati tárgyakkal rendezték be. Emellett felépítettek és berendeztek több jurtát, egy íjászpályát és egy küzdőteret. Az udvaron állatok is helyet kapnak: egy magyar agár és néhány macska mellett lovak, bárányok, és egy vadászgörénypár is. Több kézműves mesterség állandó műhelyet fog kapni – természetesen ugyanúgy építik meg őket, ahogyan azt a középkorban tették. Ezért lesz például a kovácsműhely mélyen a földbe ásva. A tervek között szerepel egy kis rotunda kialakítása is, amelyet (mint minden mást a „faluban”) nem dísznek építenek, hanem használni is szeretnének: reményeik szerint egy keresztény szerzetes segítségével valódi hitélet helyszíne lehetne.

Az építkezések lassan befejeződnek: az alapítvány október 4-én szeretné hivatalosan is megnyitni az Ezüst Fa Vár kapuit, ahol már most is várják a kora középkor iránt érdeklődő látogatókat.

Harangmesék a Magyar Rádióból - Frappánsan szerkesztett ''érces'' gála a millennium idejéből
www.mno.hu
Frang Gizella
Magyar harangok címmel a Magyar Rádió Márványtermében ma mutatta be Kondor Katalin elnök a rádió legfrissebb kiadványát, a 2000 pünkösdjétől délidőben felhangzott első 100 harangmese Ágoston István által összeszerkesztett gyűjteményét.

/Fotó: A haranghistóriákat közlő kötet borítója/
A kis alakú, míves kiállítású, csodálatos fotókat bemutató, templom–és haranghistóriákat közlő kötethez két CD is tartozik: ezeken csendülnek fel a települések templomainak tornyában lakó harangok szavai, teljes vagy rövid felkonferálással.

A stílusosan a déli harangszóra befejeződő sajtótájékoztató inkább egy frappánsan szerkesztett rádiós gálának volt mondható: indításként megkondult a debreceni Nagytemplom harangja, majd elhangzott a hozzá kapcsolódó történet Bőzsöny Ferenc jól ismert hangján. Reményik Sándor Templom és iskola című verse talán a műsoron is túlmutató üzenetet kiáltott:
„Ne hagyjátok a templomot, / a templomot s az iskolát!”
No, meg a harangokat – tette hozzá Kondor Katalin –, majd felidézte az országjáró déli harangszó történetét.

Eszerint 1989-ben Fülep Ferenc hangmester, technikai rendező írásban javasolta, hogy a közszolgálati rádió vegye fel későbbi műsorokhoz hasznosíthatóan hazánk templomainak harangszavait, orgonáinak hangját és tüntetések zajait. Az első két ötlet megvalósítandónak ítéltetett, az utolsó kapcsán úgy fogalmaztak: „Még nem időszerű”. Juhász Judit akkori alelnök azonban támogatta, hogy a budapesti Egyetemi templom harangjai helyett hetente más-más torony érce csendüljön fel a Déli Krónika előtt.

A terv csupán a millenium évére szólt, azonban olyan nemes versengés indult meg a települések között, hogy a mai napig maradt ez a 2000-ben elindított hagyomány. Amíg a kéréseket nem teljesítik, s a rádió erejéből telik, folytatják is az országjáró harangszót – ígérte a közszolgálati intézmény elnöke. Ez az a közszolgálat, amiért szombaton a Magyar Rádió Magyar Örökség Díjat kapott.

A Magyar Rádió Harsonakvartettjének muzsikája után megszólalt a nagyszombati harang, majd a résztvevők tapssal üdvözölték a közönség soraiban ülő Gombos Lajost és fiát, Miklóst, akik híres harangöntő dinasztia tagjai, hangról felismerik a magyar templomok harangjait, öntőit, s alig akad ma templom, melynek ne javították volna az ércét. Családjuk történetét, munkáját és a harangöntés menetét röviden bejátszott interjúrészlet idézte.

Fekete István Harangszavát követően Kondor Katalin felolvasta Mádl Ferenc Köztársasági elnök a kötetben is közölt ajánlóját, mely szerint a harang „Örök viszonyítási pont, ami a külvilágnak tájékozódás időben és térben, az ott élőket sorsukra figyelmezteti. (...) Az idő, ahogy a nap mint nap körülöttünk lévő órák mutatják: mindig kevésnek tűnik. Az idő, amit a harang jelez: méltóságteljes, nemes, örök és végtelen. Nagyvonalú és nagyléptékű: emberhez méltó.”

Itt, a Márványteremben, a Déli Krónika kezdete előtt megszólaló diósdi harang kondulása előtt a Magyar Öntődei Múzeum vezetője egy kezdeményezést jelentett be: felkérték az egyházakat, hogy templomaik falán öntvényből készült táblán örökítsék meg harangjaik históriáját, emlékeztetőül az ott élőknek, ismeretül a zarándokoknak.

A harangszó nem száll el. Tudni kell róla. Mert a harang él, lelke van. Ahogyan a könyv szerkesztője: Ágoston István bevezetőjében fogalmaz: a harang „Magányosan él – mindenkinek. Köpenyén verseket, díszeket, évszámokat, zsoltárokat, fogadalmakat, szentek képmását cipeli. Csodálatos bocskora van. Ha egyet lép, meghallja az egész környék. Titokzatos, mert nem látja senki. Naponta és évszázadok óta ugyanabban a ritmusban szól. A harangnak szíve van..."

Ez a haranghistória most közösségkovácsoló erővel tovább hat, sajátos útikönyvként mindenki számára kézzelfoghatóvá teszi a megszólalt első 100 harang kondulását, elénk hozza lakhelyét, a templomot, s a templomot felépítő közösséget: a falut vagy a várost Abaújszántótól Zebegényig. Sőt: a katolikus liturgiát is figyelembe véve a nagypénteki és nagyszombati „Rómába ment” harangszót helyettesítő bezenyei kereplőt is megismerteti a hallgatóval–olvasóval. Helytörténet, egyháztörténet, hangszertörténet és mesterségismertető egyszerre a Magyar Harangok – déli harangszó a Magyar Rádióban című kötet.

/A „hangoskönyv” egyelőre a Magyar Rádió Közönségszolgálatánál, a Pollack téri bejáratnál kapható./

Hosszú esztendők taníttatták meg velünk, erdélyi magyarokkal, hogy a román hivatalosságoknak még akkor se higgyünk, ha pecsétes írásban vagy netán eskü alatt ígérnek valamit. Néha-néha, főleg külföldi hatásra, ilyenre is rákényszerülnek, aztán ahogy csak tehetik, megmásítanak mindent, az ígéreteket, engedményeket – ha tettek ilyeneket – visszavonják. Már 1918-ban, a részben a magyar állam pénzén szervezett gyulafehérvári népgyűlésen is megígértek mindent a nemzetiségeknek, csak hogy Erdélyben kiteljesedhessen a román uralom. Ígértek külön állami iskolákat, egyetemet, korlátlan nyelvhasználatot, az identitás megóvásának lehetőségét, autonómiát, hogy aztán sorra elfelejtsenek mindent, a magyarok lakta vidékekre többségieket telepítsenek, intézményeinket elrabolják és elsorvasszák, iskoláinkat, egyetemeinket felszámolják, egyházainkat kisemmizzék, a nyelvhasználatnak gátat állítsanak. Az autonómiáról hallani sem akartak pár év múlva, és gőzerővel kezdték meg a magyarság elűzését, megtörését, szétszórását, beolvasztását, állampolitika rangjára emelve ezt a fajta "békés" genocídiumot. A tények konok dolgok, s a fentiekre példák és adatok sorozata adható.
Még jól be sem fészkelték magukat a román király katonái a magyaroktól "örökölt" erdélyi kaszárnyákba, és a "liberális" Ionel Bratianu máris leszereltette a vértanú 48-as tábornokok aradi emlékművét. Akkor és azután nem egy történelmi nagyságunk szobra tűnt el, deszkáztatott be, döntetett le, vagy ha mégis helyükön maradhattak emlékműveink, akkor átlényegítették őket románokká. Eleinte úgy gondoltuk, hogy az 1989-es változások a nacionalista diskurzus lanyhulását és a túlkapások számának csökkenését is elhozzák, vagy legalábbis az őszinte beszéd, az ígéretek betartásának, számon kérhetőségének kezdeti ideje érkezett el. Ha az úri becsületszóé egyből nem is, de a polgári tisztességé hátha...
Ma már tudjuk, hogy dőre álom volt az egész. Hogy ne menjek az időben távol, a román hatalom éppen napjainkban verte át az erdélyi magyarságot többször is, sokadszorra. Megígérte például, hogy az aradi Szabadság-szobrot rendbe teteti és felállítja. Kormányfői szinten tették ezt, amelyet a magyar miniszterelnökkel reflektorok fényénél történő puszilkodás, ölelkezés, vadászat követett, s a döntést egy pecsétes írásba iktatták, hogy nyoma maradjon. Előtte az RMDSZ-vezérekkel borult össze Nastase és írták ugyanezt az úgynevezett együttműködési lajstromba, itt is sűrű tévéfelvételek, pohárcsengések, sós stangli rágcsálása és fülig tartó mosolyok közepette. De még el sem ült a pohárcsengés, a kormánypárt fő kultúrnyikja, a rímhányó Paunescu bődült el a tévéadók egyikében, hogy Arad marad, amilyen volt, mert az 1848-as magyar tábornokok románokat öltek. Nastase a diktatúra nemzeti költőjének szavaiból mindjárt a nép hangját hallotta ki, a többi közismert: le is állíttatták a szoboravatás előkészítését. Hogy majd inkább valami román–magyar szocialista testvériség és barátság kertet rendeznek a Maros partján, ahol majd nem a múltba, hanem a jövőbe tekintve fognak sétálni kéz a kézben a két nemzet fiai és lányai, teljes és végső egymásba olvadásban. Ez egy olyan Petőfi–Schiller-egyetem féle halva született ötlet, mézesmadzag az RMDSZ-vezéreknek, akik olyan jóhiszemű naivak, amilyeneknek csak az orruknál fogva vezetett választóik hiszik őket...
Meglehet, újabb külföldi nyomásra meg jó néhány elvtelen bukaresti "kompromisszum" árán ("ti behúzhattok nekünk, mi viszont nem ordítunk") csak visszaállíthatjuk majd az aradi emlékművet valamikor, valahol, valamilyen árukapcsolással. De az már bizonyos, hogy az RMDSZ–SZDP együttműködési listáján szereplő magyar karok az idén nem indulnak be a kolozsvári egyetemen. "Nem akarja Marga rektorral az élen a főiskola vezérkara" – húzogatják a vállukat a kormánypárti főfők. Arról azonban hallgatnak, hogy a párttársaik is erőteljesen lobbiznak azért, hogy ne legyen önálló magyar fakultás sem, külön állami egyetemről nem is szólva.
És folytathatnánk a kudarclistát, hiszen például a nemzetiségek nyelvének igazságszolgáltatásbeli használatát is úgy vitték be az új alkotmányba, hogy azt bármiféleképpen lehet érteni, úgy is, hogy lehet, úgy is, hogy nem, a bíróság jóindulatától függően. De a gazdasági régiók kijelölésekor sem akarják megérteni, hogy a magyarság maga akar dönteni a saját sorsa fölött és ezért nem engedményeket, hanem jogokat kér, követel. Az önkormányzatok szintjén még ott sem természetes az anyanyelvhasználat, ahol a magyarság van többségben. Az erdélyi városok zömében alig látni magyar feliratokat, a "nyilvánosság hangja" szinte mindig román nyelvű és balkáni ritmusú.
Olyannyira nem lehet a nagy puszilkodással aláírt és csodaszernek beállított protokollumot betartatni, hogy a megyékben és a településeken alkalmi, sőt helyenként furcsa "politikai partnerségek" mentén zajlik a hatalmi osztozkodás. Egyre kevesebben értik, hogy miért az RMDSZ részéről a kormánypártnak az a nagy támogatása? Hacsak nem a vezérek önös érdekei vannak a háttérben...

MNO
A Galileo űrszonda vasárnap este 8 óra körül lépett a Jupiter légkörébe, és ott elégett. A NASA úgy döntött, megvédi a kisholdat, és inkább megöli enfiát: tűzbe küldte Galileót, a Jupiter környékén életet kutató űrszondát - számolt be az Axel.hu

- Kicsit szomorú a búcsú, de az igazság az, hogy a Galileo már így is rengeteg munkát végzett nekünk, s így ez voltaképpen egy szép vég egy űrszonda számára - emlékezett meg az űrjárgányról Dr. Claudia Alexander, a szonda projektmenedzsere.
- Négyszer annyi információt szereztünk a szonda révén, mint azt bárki is várta volna 14 évvel ezelőtt, amikor útjára bocsátottuk - tette hozzá.
    Az űrjárgány elpusztítása a világ egyik legsikeresebb űrprojektjének vet véget. A NASA adatok igazi kincsesbányájához jutott az űrszonda hazaküldött jelentéseiből.
    Többek között feltérképezte a Jupiter és holdjai környékét, képeket készítettaz Io holdon lévő óriás vulkánokról, a Ganüméda, a Callisto és az Európa holdak jégborította felszínét fedezte fel, és bizonyítékot gyűjtött arra, hogy az Európa jeges felszíne alatt sós óceán található, melyben a kutatók szerint nem kizárt, hogy valamilyen kezdetleges formájú élet alakulhatott ki.
    Ezért, mikor az öreg és űrszeméttel meglehetősen szennyezett Galileo pályája azzal fenyegetett, hogy rázuhan az Európára, inkább úgy módosították, hogy a Jupiterbe csapódjon, nehogy az általa okozott vegyi és klimatikus változások tönkretegyék az Európa élővilágát.
    Az űrszondát Galileóról nevezték el, mert névadója, a XVII. században élt olasz tudós fedezte fel a Jupiter négy fő holdját: a Ganümédát, a Kallisztót, az Io-t és az Európát.
    A Galileo több mint négy és fél milliárd kilométert utazott, harmincnégyszer kerülte meg a Jupitert, 14 ezer képet és egyéb adatot küldve haza hét év alatt.
    Az űrszonda tavaly érte el azt az állapotot, amikor is majdnem kifogyva az üzemanyagból, a szondát működtető földi csapat úgy döntött: tűzhalálra ítéli a nagy szolgálatokat tett űreszközt.
    A kutatók azt remélték, hogy teljes elégése előtt még fog képeket küldeni a bolygó viharos légköréből. Bár ez nem sikerült, a Galileo jócskán leszolgálta az idejét, teljesen megváltoztatva a képet, amit a Jupiterről és holdjairól ismertünk.
    Bebizonyította, hogy a Jupiter nagyobb holdjainak mindegyikén található felszín alatti víz. Részletes képeket küldött az Io vulkánjairól, elsőként repült el egy aszteroida mellett és elsőként fedezte fel egy aszteroida holdját is.