|
Az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúltak Nagylózsi juniális
Csütörtök van, lóg az eső lába, de nem esik. Azt kérdezzük Sopronban a Szociális és Gyámügyi Hivatal vezetőjétől, hogy vigyük-e az esernyőt. Dr. Sütő Teréz azt mondja, nem kell. Majd meglátjuk. Benyitunk báró Solymosi Zsigmond egykori nagylózsi kastélyába, háromszázharmincnyolc idős ember otthonába. Egy tisztes nénike kíváncsian néz ránk, aztán mutatja, hol lesz a találkozó.  Libricz József igazgató köszönti az érkezőket. Felemelő, büszke érzéssel vagyunk jelen, tündököl körülöttünk az épület, az udvar, a tízholdas park, ragyognak az öregek, nézzük őket, nézzük és csodálkozunk azon a hiten, amely nem csorbul ki semmitől. Néha közel hajolnak egymáshoz a lakók. A soproni Kulcsár Istvánné azt mondja, az előbb, a nagylózsi otthon lakói közül a nagyon idős bácsi meg a néni énekét könnyezve hallgatta. Még a verset az ember úgy-ahogy elmondja, de mikrofonba szólót énekelni ennyi nép előtt! Szívbemarkoló volt a szereplésük. Rossz lehet azoknak, akik már nem mehetnek haza. Ahogy a bácsi énekelte: Még egyszer tudnék haza menni... Igen összeszorult a szívem, amikor a fiam nótája következett: Vándorfelhők fenn az égen... Ez nekem is tetszik, bár az én nótám gyerekkoromtól fogva az: Valahol egy kisfaluban nem nyílnak már a pümkösdi rózsák... Ezt is szívesen hallottam volna. Kulcsár Istvánné verseket is ír, ahogy a Kurucdombi Nyugdíjas Klub tagjai közül többen. Bemutatkozásukat hálásan fogadja a közönség. Nem tudom, milyen voltam, amikor mondtam a verset, mert az ember saját magát nem látja. Az első sorok után úgy éreztem, mintha összeragadt volna a szám, hogy többet nem tudok megszólalni. Később már feloldódtam. És utána? Valaki azt kérdezte: hogyhogy maga olyan vidám, és mégis ilyen szomorú verseket ír? Mondtam neki: mosoly legyen az ajkadon, amikor vérzik a szíved. Hát nem? Ha tehettem, mindig igyekeztem másoknak egy kis örömöt adni. Megmosolyogtatni a másikat. Mert ebben nekem nem volt részem. Amikor mások szomorúak, akkor nekem sírnom kell. Én mindenkit szeretek. Távol áll tőlem a veszekedés, velem nem lehet veszekedni, mert rögtön sírva fakadok, ha hangosabban szólnak hozzám. Én ilyen vagyok. Öröm és bánat, lejtő meg kaptató, kanyar meg egyenes, tényleg úgy tartoznak össze, mint az egykori népviseletben a főkötő a kontyvassal és a hajágba font hajjal. Életutak. Ezekből sok eseményt elmondhatnának a soproni, nagylózsi, fertőszentmiklósi nyugdíjasok, otthonok, szociális intézetek, klubok tagjai, akik régi kifejezéseket is megtartottak nyelvükben, és gyönyörűen beszélnek, miközben kicserélik a világról kialakult véleményünket. Ámul az ember mindenütt.  Új ötletet könnyű kívánni, nehezebb találni, aztán még nehezebb megvalósítani. Hanem a soproni önkormányzat illetékesei és az időskorúak otthonában dolgozók találtak: legyen juniális az idősek évében! És lett! Vetélkedővel az egészséges életmódról, kitöltve jól az ebéd előtti rövidke időt. Újra csak kiderült, szellemük épebb, mint akárhány fiatalé. Azon a napon, amiről beszélünk, unokákkal is találkoztunk az időskorúak otthonában, unokákkal, akik odaadóan figyelték a vetélkedőt. A kurucdombiak először meglepődnek, hiszen nem tudják, mi következik. A névválasztás izgalmas. Hirtelen azt se tudják, hogyan fogjanak hozzá. Aztán Szabó Imréné, Erzsike mondja, az Akácvirág jó lesz, mert ez a címe a másik csapattag, Répcei Józsefné, Betti versének. Az újabb feladatnál Erzsike vállalkozik arra, hogy tornagyakorlatokat mutasson be. Nagyon érti. A játékban ismét feltalálják magukat, a diabetikus édesítőszereket választják, Betti és Jankó Istvánné, Marika remekül rögtönöznek a reklámban. Az ének kiválasztása ugyancsak izgalommal jár, végre eldöntik, legyen a nóta az Alma a fa alatt, nyári piros alma című. Hogy miért? Mert az alma egészséges.  A versenyt a Ciklámen-csapat nyeri, tagjai a soproni szociális otthont képviselik. Mondjuk: a juniális számos meglepetéssel szolgál. Kulcsár Istvánné: Finom az ebéd. Babgulyás és házi sütésű töpörtyűs pogácsa. Mindenki örömmel fogyasztja a hatalmas fák alatt. Közben az ifjúságunkat idéző zene szól. Jó hangulatot teremt a Ki mit tud?-ra. Dr. Sütő Teréz - egyik fő rendezője a juniálisnak - figyelmet kér, a Szociális és Családügyi Minisztérium Idősügyi Tanácsa nevében köszönti a résztvevőket, akik tudják, hogy a minisztérium szintén támogatta a rendezvényt. Mit hoztak magukkal? - kérdezzük a fertőszetmiklósiakat, akik elsőként szerepelnek Nem esik nehezükre a szó, mondják, hagyományőrző összeállítást az aratásról, rigmusokat, nótákat, felidézve azt, hogyan történt a nagy nyári munka, amikor a kaszásokat marokszedők és kévekötözők követték. Mert az Élet betakarításának az ideje közeleg, nyakunkon van Péter-Pál. Színvonalas mindegyik műsor. Kell a humor is. Kedves ötlet, ahogy dr. Sütő Teréznek kártyából jósolnak. Horváth Kálmánné (Sopron) Petőfi-verset szaval, Takács Józsefné (Sopron) nótacsokorral szerepel, a Jereváni Nyugdíjasok Klubja és a fellépők unokák cigányjelenettel, dr. Gunda Mihályné Mécs Lászlótól választott verset - Verni kezdtem az aranyhidat -, Lukács István a saját költeményeit szavalja, Horváth Lajos citerán játszik, a családsegítő intézet és a lőveriek nótacsokorral állnak elő, a kurucdombiak műsorának a címe: Derűs szívvel nyugdíjasok lettünk. Ez is a század vége. Kötelességünk megadni a tiszteletet szervezőknek, szereplőknek, kísérőknek, minden szívesen látott vendégnek. Az idő kellemes, húsz-huszonegy fokos a levegő. A nap se süt erősen, az eső se esik. Dehát megmondta dr. Sütő Teréz. Az ünnepi hangulatot szalonnasütés és bál emeli - sokan járják a táncot -, ám senki sincs, aki ezért tartja sokra az eseményt, hanem azokra emel kalapot, akik azért fogtak össze, hogy versekkel , dalokkal, játékokkal, ha úgy tetszik, a művészet kultuszával ne csak maguknak szerezzenek gyönyörűséget, hanem másokat is felröpítsenek a szépség világába.  Hároméves voltam, amikor Gyertyaszentelőkor meghalt az édesapám. Négyen voltunk testvérek, aztán február 29-én megszületett az öcsénk. Így lettünk öten. Akkor minket menhelyre vittek. Csornai családokhoz adtak ki bennünket. Bolti eladó szerettem volna lenni, de nem foglalkoztak velem, nem törődtek a sorsommal. Iskolába nem sokáig jártam, csak az ötödik osztály karácsonyáig. Pedig jól tanultam. Az írás, olvasás, számtan jól ment. Egyedül a földrajzot nem szerettem. Ma sem tudom, hogy miért. Később sok fájdalom ért, de a verseket nagyon szerettem. Gárdonyi Géza verse, A háború árvája igen tetszett. Aztán A megfagyott gyermek. Bennem megmaradtak a szomorú versek. A klubban papírt és tollat fogtam, lejegyeztem az érzéseimet. Egészen más a világ, amióta ehhez a közösséghez tartozom. Nézem a kapott oklevelet, bólogatok arra, amit rányomtattak: "Az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk." A krónikások rögzítik a lényeget: tényleg sok mindenből lehet bokrétát kötni a nagylózsi rendezvény dicsőségére. Például abból, hogy sehol a világon olyan szépen nem szólt az esti muzsika, mint a kastély parkjában. Sehol nem lehetett annyi vidám és idős embert együtt látni, mint június tizenhetedik napján Nagylózson. |