CyberPress.Sopron

Millennium 2000-díj Hirschler Rezsõnek és Pécsváradi Ágnesnek

A soproni Európa-napon, augusztus tizenkilencedikén vették át a Millennium 2000-díjat. Az elismerést azok kapták, akik sokat tettek Sopronért, a város fejlõdéséért. Török Magda sorozatában a kitüntetetteket mutatja be.

Hirschler Rezsõ vállalkozó, a Hirschler Tükör Kft. ügyvezetõ igazgatója:

„Óriási dolog a szeretet, a másik megbecsülése. Az érzést viszont nem lehet tanulni vagy tanítani. Azt a szülõi házból hozza, vagy nem hozza az ember. Szerencsés vagyok, mert olyan családból származom, ahol a szeretetet a levegõvel együtt szívtuk magunkba. Boldog vagyok, mert olyan párt rendelt nekem Anikó személyében a sors, aki szintén a génjeiben hozta a szeretetet, amit két fiúnk és lányunk is örökölt.
Egyébként diákszerelem volt a miénk. Anna tizenöt éves volt, én tizenhat. Elmúltunk negyvenéves házasok, de az egymás iránti szeretet és a megbecsülés lángja nem lanyhult. Szeretnénk együtt megérni, hogy ember legyen mind a kilenc unokánk. S legyen csak egy, aki a nyomdokaimba lép, ahogy én az édesapáméba.
Kilenc unokánk az unokatestvérünkön túl testvérként szereti egymást. Csodálat és egy kis büszkeség tölti el szívemet, amikor a családi összejövetelen népes családom körülüli az asztalt. Jó tudni a másik terveirõl, eredményeirõl.
Tamás fiam kõfaragó, Laci szélvédõket gyárt, Jutka babaruhákat tervez, gyárt és ezekkel kereskedik. Mindhárman eredményesek a maguk területén, de emberi értékeik sem kisebbek. Unokáink németül, angolul és olaszul tanulnak. A legkisebbek is.
A vállalkozásom fõbejáratának egyik falán reklámfotóhoz hasonlatos kép függ.
Mint az orgonasípok, kilenc mezítelen gyerek áll háttal, a legkisebb, az alig egy éves, huncutul nem csak a popsiját, az arcát is megmutatja. A fotó – ahogy a gyerekek mondják – az ómama ötlete volt, hogy az iroda falán legyen az ópapáé.
Gyerekként mi is mindig fontosak voltunk szüleinknek, nagyszüleinknek.
Nekünk is fontosak a gyerekeink, az unokáink.
Feleségem nyolcvanhat éves édesanyja, aki egyébként még autót is vezet, neveli a kétéves Rebekát. Számára ez jelenti az életet, a küldetést. A szeretet óriási energiákat képes felszabadítani, amit nem csupán a családi életben, de a vállalkozásomban is haszonnal kamatoztatok. Nagyon szeretem a nagyapámtól, majd az édesapámtól örökölt üvegmûvességet. Szeretem a tükröt, de nem magamat nézem benne. Az anyag felületét vizsgálom. Hogy az üzembõl kikerülõ visszapillantó tükrök megállják a helyüket a világban. A munkám a hobbim. Ha nem üveges, szakács lettem volna, és ma a saját vendéglõmben poncichter ételeket, babstercet, a granadír marsot, zsemlyegombócot készítenék és kínálnék.”
 

Pécsváradi Ágnes nyugdíjas pedagógus:

„Tanári pályám kezdetén a népi-nemzeti kultúra háttérbe szorítása volt a cél. A csodálatos magyar körjátékok helyett a Hegyek-völgyek között zakatol a vonat volt az egyeduralkodó játék.
A szokások, a jeles napok dalai a tankönyvekben megmaradtak. Magyar-ének-zene szakos tanárként az óráimon megtanultuk a szokásokat:  betlehemeztünk, kiszebábut készítettünk, Lucáztunk.
A most bezárt Erkel iskolában népdaléneklési találkozókat rendeztünk, pedig Sopronban a magyar népdalnak nincsen gyökere. Az évente szervezett találkozók a város összes iskoláját és a valamikori járást érintették. Komoly sikereket értek el a gyerekek. A tevékenységek visszahatnak a családokra. A szokások felújításához a nagyszülõk ládáiból kerültek elõ a megfelelõ ruhák, s szívesen mesélték átélt élményeiket is. Ma már tantárgy a néprajz. Nagyon szeretik a gyerekek, mert megelevenednek és átélhetõvé válnak a jeles napok.
Zenei táborokat szerveztem, ahol a néptánc elemeivel is megismerkedtek a tanulók, sõt gyöngyöt fûztek, szõttek.
A gyökerek ismerete nélkül gyenge a nép.
Minden alkalmat megragadtam, hogy konferenciákon, találkozókon vegyek részt, ahol népzenekutatókkal, zeneszerzõkkel közvetlen kapcsolatba kerültem. Tõlük mindig tanulhattam. Bárdos Lajos, Katanics Mária, Barsi Ernõ, Szabó Helga, Dobszay László, Domokos Pál Péter, hogy csak néhányat említsek.
Évente kétszer az Operaházba vittem a tanítványaimat és gyakran a szülõket is. A Dalos-hegyi kórustalálkozó szervezésének gondolatát sok éve dédelgettem magamban, mire a megvalósításhoz segítõtársat találtam Szabó Miklós erdõmérnök-tanár személyében. Az elsõ kórustalálkozó emlékét õrzi a hegy neve és az emlékkõ. Olyan találkozót hívtunk életre, aminek célja: szépen énekelni a természetben, az erdõben, a zene és a természet harmóniáját megérezve, átélve. Évrõl évre sikeresebb a találkozó. Harmadízben is megrendeztük. Egy teljes nap a zene jegyében telik el, délelõtt a zenepavilonnál, késõbb a Daloskõnél fakadnak dalra a gyermek ajkak, majd a felnõttekkel kiegészült esti koncert következik. Toronyzenével ér véget a találkozó.
A Millennium 2000-díj átadásán nem voltam jelen, mivel hosszabb idõt töltöttem az Ír Köztársaságban. Megtapasztaltam, hogy ez a rokonszenves nép elvesztette a nyelvét és a szokásait.
Mi magyarok erõsebbek vagyunk sok népnél, mert megõriztük nyelvünket, feltámasztottuk szokásainkat, táncainkat.”

Nyugati Kapu