|
Lehár: A víg özvegy
Baranyi Ferenc és Zsadon Andrea fordította magyarra. Nagyoperett három felvonásban 
 Lehár örökzöldjét láthatóan egy, a szakmában és a darabban magában is rutinszerűen begyakorolt együttes adja elő a Soproni Petőfi Színház színpadán. Az operett furcsa műfajában, mely a látszatvilág hitelessé varázslásával vívja ki a jogot újra és újra sokat kétségbevont létéhez, nyilván nem szokatlan, hogy a kezdeti "Hol is vagyok én" színészi dilemmája rövid idő alatt feloldódik az előadás folyamán. Ezután, ha már legalább a szereplők elhelyezkedtek a virtuális pompa világában, megy a dolog, mint a karikacsapás. Ehhez nyilván szükséges a még soha nem látottan zsúfolt nézőtér, és a mozdulatlan mesefigyelő néző, aki olyan szívesen adja át magát annak a virtuális környezetnek, partner a játékhoz, ami után tudatalattija talán mindig is vágyott, és itt megtalálja zsák a foltját.  Jó előadást láthat a soproni néző, amikor Lehár nagyoperettjét három felvonásban végignézi. Nem hiszem, hogy a kritikus feladata volna Lehár zenei eszközeit felsorolni, amivel a műfajba új színt hozott (oktáv párhuzamok, szóló hegedű kísérte dalok, hangszercsoportok jellem- és szituációábrázoló szerepének tudatos alkalmazása), de ezek mind jól érvényesülnek a darab soproni színrevitelében. Dárdai Árpád vezénylése rugalmas, jól követi a rutinos szereplők tudatos zenei formálását, s ehhez a legtöbb esetben jó partnernek bizonyul a zenekar alkalmi együttese is. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy tiszta éneklést hallunk a színpadon, és egy-egy, következetesen szereplőhöz kötődő esettől eltekintve, érthető szövegmondást is. A tenor-hangok túlzott igénybevétele néhány magas hangon hallatszik, ennek ellenére - nagyon helyesen - nem mondanak le a szereplők az igényes formálásról, mely csak még nehezebbé teszi a technikai teljesítést.  Jól sikerül a relatíve kis színpadon a tömegjelenetek, bálok megjelenítése, és rendre "bejönnek" a hosszú évek tapasztalataiból előre bekalkulált, formailag jól változatossá tett ismétlések, az antrék, a tapsot hozó gegek, begyakorolt fordulatok. Ez pedig láthatóan pozitívan hat vissza a művészek teljesítményére. Az egyéni kiemelések közül hadd vegyük előre a nagykövetet megformáló Makay Sándor alakítását, aki a nagyon is hiányos operett-emlékeimmel való összehasonlításban a legnagyobb rutinnal cselekvőnek, a leghagyományosabb nevettetőnek és a cselekmény központi figurájának bizonyult. A "szűz" közönség agyában az előadás során sorra "ültek" a legkonvencionálisabb tréfák, helyzetkomikumok, melyeket nyilván már nagy elődök nyomán talán ezredszer, de nagy kedvvel és lelkesedéssel adott elő. Talán maga sem vette észre, hogy akkor, amikor nem ő a központi szereplő, talán túlzottan "leül", illetve néha észrevehetően "számolja" a taktusokat a belépéshez. Szolnoki Tiborban láttam azt a táncos komikust, aki fantasztikus gyakorlattal rendelkezik és ugyanakkor még egyáltalán nem fáradt bele a szakmába. Pontosan, óraműszerűen, ugyanakkor kedvességgel, a rutint a szerepből minden lehető módon száműzve tudta eljátszani Njegus hálás alakját, mindenképpen az egyik legjobb alakítást nyújtva. A tervezett koreográfiák pedig láthatóan a szereplőkre és nem a tervező saját virtuozitására voltak tekintettel: ez néha kicsit kevésnek bizonyulhat a nézőnek, a korosabb szereplőnek viszont már láthatóan testre szabott a terhelés.  Zsadon Andrea gyönyörűen énekel és kisujjában van a szerep minden fortélya. Nagyon szépen megformált dalok csendülnek fel a primadonna ajkáról, jó partnerválasztással igazán hiteles operettalakítást nyújt. Láthatóan "vezeti" partnereit a darabban, fantasztikus biztonsággal alkalmazza azokat az eszközöket, melyeket elsajátítani csak gyakorlás útján aligha lehet, csak a veleszületett tehetség kibontakoztatásával. Tudatosságát, szituáció-megoldó képességét dicséri a nyilvános főpróba jelmez-beakadásának szinte észrevétlen és mosolygós megoldása. Talán az első felvonásbeli kosztümöt lehetett volna a többi ruhához hasonlóvá alakítani, és ha már a szerep szerint le kell vetnie a cipőt, a megfelelő modellel gondoskodni arról, hogy egy ilyen művész ne kerülhessen általa az előadás során illúzióromboló szituációba.  Jankovits József Danilovics Danilo gróf szerepében szép és visszafogott, tankönyvszerű alakítást nyújt. Jól bánik hangjával. Pontosan és megbízhatóan játszik, száz százalékosan "bejönnek" a szerep kínálta "ziccerek". Alkalomadtán az ő játékából éreztem egyfajta "kikacsintást" a nézőre, mely mindig jól jön, és nagyon őszinte, becsületes attitüd egy hatalmas illúziókeltés közepette. Kulturált játékot kapunk a többi szereplőtől is, megbízható hangulatkeltést, rutinos szerepformálást, környezetalakítást a kóristáktól, talán egy kicsivel visszafogottabb, de még így is hatásos táncokat a táncosoktól, így teljes az illúzió. Akik tudják, hogy mire ülnek be, azok a Soproni Színház "A víg özvegy" játékában nem csalódnak, jó szórakozást, gondtalan kikapcsolódást kapnak arra a két és fél - három órára, amíg Lehár operettjét nézik-hallgatják. A kölcsön-díszletek dekadenciája jól illik a soproni enteriőrhöz, a jelmezek pedig - némi balesetveszély mellett - jól szolgálják az operett tartalmát. Karácsony előtt a nagy forgatagban némi álom és ábránd - erre is, úgy látszik, szükség van. A Petőfi Színház pedig ezt az igényt ma is jól kiszolgálja.
|