|
Két évvel ezelőtt
Napokkal a kézben
Két évvel ezelőtt
Két évvel ezelőtt néha körbeforogtam, napokkal a kezemben. Hol a régieket kaptam fel, hadd nevetgéljenek, akár a kisgyerekek, ha a hónuk alá nyúlva szinte vízszintesig "kifektetve" a centrifugális és centripetális erők játékszereként, hanyatt forgatjuk őket. És volt, hogy a jövőbeliek kéredzkedtek karomba. Megforgattam őket is.
A régiek a múlt ködétől váltak légiessé - a jövőbeliek az ismeretlenség selyembábjában rejtőzve pillantgattak elő a fátyol mögül. Egyik sem volt tiszta. Csakis az aznapok. Ahogyan mindenkinek. Az aznap, a közeli múlt pillanat már vagy még tiszta.
Már: ha valaminek vége, valamilyen felébredés, ráébredés, "megvilágosodás" ért minket éppen - akár csalódásos, akár rendkívül örömteli, és még, ha leginkább a feledésbe lenne jó csúsztatni azt a közeli múltat, ám az valahogy beakasztja a lábát valamibe... és... nem akar a megsemmisítő nihilbe zuttyanni.
Emlékszem a két évvel ezelőtti karácsony-közeledtére. Nem pontosan, ahogy talán senki sem a saját két évvel ezelőttijére... főleg nem annak egész adventi szakaszára, de talán még a közvetlen karácsony előtti napokra sem... mégis mondhatom: emlékszem, mert az érzés itt van újból a szívemben. Az akkori érzés-érzések. Visszaerőlködtek a viharos szélben lebegő kötélhágcsón a tudat magasába.
És most, szívemben az akkori szív emlékállapotával eszmélek: napokkal a kézben járunk... majd dobjuk el őket sorban, akár a naptárlapokat, ha már új éjfél felé ballag az újabb huszonnégy óra... ám napjaink nagy része után még összegyűrt papírgalacsinnyi emlékrebbenés sem marad lelkünkben, mint a letépett naptári oldal után a szemét a kosárban... Nem, nem jól van így. Ne a napok válogassák meg, vagy a bennük történtek, fel óhajtanak-e mászni egy kis forgatásra a tudatküszöbünkig, vagy tapickolnak odalent, akár az ismeretlen valami a Loch Ness sötét vizében.
Úgy döntöttem: napokkal a kézben járok. Sokkal-sokkal figyelmesebben bánok mindegyikkel, óráikkal, perceikkel, mosolygok rájuk értékesekre, életem kis sejtecskéire; a nagy jelképes vegyület, az emberi élet egy-egy atomjának kvantumocskáira. Akarom, hogy velem maradjanak a napok emlékei. Kaptam őket, ajándékaim. Csak úgy kidobnám? Csak úgy kidobjuk? Figyeljünk jobban darabkáinkra, Kedves Olvasóim! Áldott Ünnepeket Mindannyiuknak!
Sebők Lili
|