CyberPress.Sopron

Nagykanállal habzsolná a szeretetet

Nemes Tihamérnak sok egyéb mellett nem adatott meg, hogy bánatát szülei vállán sírja ki, örömét velük ossza meg. Megszületése után, részben édesanyja betegsége és más okok miatt csecsemõotthonba került. Õszintén szólva a kis Tihi senkinek sem kellett... A ma harmincöt éves fiatalember halványan emlékszik csak arra, amikor édesanyja egy-egy alkalommal - amikor anyagi lehetõségei és egészségi állapota lehetõvé tette - néhány napra magával vitte. Aztán Tihamér visszakerült a kõszegi otthonba, s élte az állami gondozottak egyhangú, eseménytelen, tartalmatlan életét.

- Mivel kissé nagyothallok, az otthonban eldöntötték, jó leszek kárpitosnak. Alapjában véve jó magaviseletû, szófogadó gyerek voltam, nem ellenkeztem. Sopronba kerültem a siketekhez, és szorgosan szívtam magamba a mesterség csínját-bínját.

- Az állami gondozottakról azt tartják, hogy nevelhetetlenek, hajlamosak a rosszra, kipróbálnak mindent, ami tilos.

- Ez igaz. A génjeimben én is hoztam efféléket. Például imádtam a társaság középpontjában lenni. Józsi bácsi, édesapám zalaegerszegi testvére szigorának köszönhetõen még idejében megjuhászodtam. A nyarakat náluk töltöttem. Akkor igen, de ma már nem bánom a folytonos egzecíroztatást, mert hasznomra vált. Magaviseletemmel kilógok az állami gondozottak sorából, soha nem kerültem összetûzésbe nevelõimmel, vagy a hatósággal.

- Mi maradt meg a nevelõotthonos évekbõl?

- A sok fegyelmezés, a kevés szeretet. Elõbbit untam, utóbbira betegesen vágytam, pedig voltaképpen azt sem tudtam, mi az. De jó is lett volna idõnként valakihez odasimulni, beszélni az érzéseimrõl, elmondani, mit szeretnék enni, mirõl álmodom, mire vágyom. Jólesett volna a megbecsülés, a dicséret, ha valaki idõnként megcirógatja a fejemet. Nem az édesanyámra, vagy édesapámra gondolok. Bárkitõl elfogadtam volna. Az otthonban csak legyintettek mindenre. Érthetõ, sokan voltunk. Józsi bácsiék megpróbáltak kárpótolni, de soha nem tudtunk összemelegedni. Képtelen voltam õket anyunak, apunak szólítani.

- Mire tanították az otthonban és mire nem?

- A legalapvetõbb dolgokra. Beszélni, enni, közlekedni. Ez kevés. Szerettem volna tudni, például, hogy egy terített asztalnál melyik ételt milyen evõeszközzel egyem. Mit milyen pohárból igyak. Hogyan kell öltözködni, takarékoskodni, a meglévõ pénzemre vigyázni, kamatoztatni. Nem adtak könyvet a kezembe, nem tanítottak a zene alapjaira, mit sem értek a képzõmûvészetbõl. Számos olyan behozhatatlan dolog maradt ki az életembõl, ami egy családban élõnek természetes. Hiányzik a segítség, nincs ki mellém álljon. A problémáimat soproni sorstársaimmal tudom csak megosztani, de valójában magamnak kell dönteni, vállalva annak ódiumát is. Válaszút elõtt magamra hagyatkozva igyekszem józanul mérlegelni. Aztán vagy bejön, vagy nem. Sorsomért magamnak felelek. Nehéz a sorsom...

- Hogyhogy harmincöt évesen nincs még párja?

- Ha megszilárdítottam az anyagi helyzetemet, párom is lesz. A kilátástalanságban kár osztozkodni. Boldog vagyok, mert a soproni önkormányzat segítségével berendezett otthonom van, s ez nagy dolog. Kárpitos szakmámmal szeretnék vállalkozásba kezdeni, de anyagi lehetõségeim ennek egyelõre gátat szabnak. Nagyon takarékosan élek, megnézem, mire adok ki pénzt, de nem könnyû a megélhetés.

- Egy sorstársán önzetlenül segített, miért nem magára fordította az összespórolt pénzt?

- Nagyon szeretett volna önálló ipart kezdeni, de mivel neki sem volt elegendõ pénze, kölcsönadtam az enyémet. Majd visszakapom, ha barátomnak beindul a vállalkozása. Utána talán az õ segítségével nekem is sikerül. Össze kell fognunk, mert szüleinkre, rokonainkra nem számíthatunk. De boldog vagyok, mert egészséges vagyok, szeretem a szakmámat, amibõl reményeim szerint képes leszek becsületesen megalapozni a jövõmet.

- S azt hogy képzeli?

- Ha minden együtt lesz a vállalkozás beindítására, lesz munkám, s biztosabb jövõkép áll elõttem, remélem, megtalálom a hozzám való lányt is. Gyereket is szeretnék, akit leginkább abban részesítenék, amibõl nekem a legkevesebb jutott - szeretetben. Amit magam is, most is nagykanállal habzsolnék...

Lendvai Zsófia