CyberPress.Sopron

Bizonyos értelemben még bíztatónak is mondható, hogy így ünnepek táján – a statisztikák szerint – kevesebb időt töltünk a számítógépek előtt.
Olvasók és szerkesztők egyaránt.
Az ünnep ,,relatív" nyugodtabb (?) ritmusában kevesebbszer, kevesebb helyen és helyre klikkelnek a képernyő előtt ülők, és remélhetőleg az ünnepben felszabadult idejüket sem mind a másik képernyő előtt töltik, még akkor sem, ha sok, magát elengedhetetlenül és életbevágóan fontosnak mutató, valójában  ünneprontó hír erre csábítja a mai képernyőfüggőségben szenvedő többséget.

Milyen hírek? - kérdezhetnénk.
A világ eseményeit bemutatók?
Hát, ezen bizony, érdemes elgondolkozni: hogy a világban valójában az történik-e, amiről a hírek szólnak...

Mert komolyan senki sem hiheti azt, hogy a világban nap mint nap éppen annyi esemény történik, amennyi egy félórás híradó idejét pontosan kitölti?
Akkor meg, hol ,,a többi" esemény? Az a több millió történés, – ami  máshol, és másokkal történik – és amelyekből soha nem lesz hír.

Mert ma az ,,létezik", az ,,van", amiről az újságok, internetes portálok írnak, amiről a tévéadások beszámolnak.
Információs társadalomban élünk, ahol az információ maga a hatalom, és ahol a hallgató, az olvasó: célközönség. Azaz célpontjai a nekik – valamilyen érdek által motiváltan – ,,gyártott", finomabban fogalmzva: hírértékük szerint kiválogatott híreknek, amelyeket többnyire még továbbgondolni sem kell.

Hír abból az eseményből lesz, amelynek hírértéke van.
Milyen értékrend szerint?

Bizonyos értelemben tehát, tényleg bíztatónak is mondható, hogy így ünnepek táján – a statisztikák szerint – kevesebb időt töltünk a számítógépek előtt: talán több lényegesebb dologról éresülünk...
Örömhír(ek)ről.
Karácsony táján, mindenképpen...

Mi pedig, ebben a ,,kvázi-hír- és eseményszegény" időszakban néhány előző írásunkat ajánljuk az oldalainkat látogatók, – nem a célközönségünk, hanem Tisztelt Olvasóink –  figyelmébe.

Tóth Éva

Interjú dr. Várszegi Asztrik OSB püspökkel, pannonhalmi főapáttal

Kedves Asztrik atya!

Ön egy interjúban büszkén vállalta soproniságát. Elmondta, hogy tisztelettel gondol a népszavazás során a magyarságot választókra, majd definíciószerűen fogalmazta meg a hűség tartalmát: "Felnőtt ember számára a hűség akarati és érzelmi döntés, egy értékrend fontosnak, drágának, értéknek tartását, megtartását jelenti. Nehézségek és megpróbáltatások árán is kitartani mellette."

Talán abban minden olvasónkkal egyetértünk, hogy sok értékrend van. Az is nyilvánvaló előttünk, hogy Ön hová tartozik. Vajon tudatosan válogatunk-e manapság az értékrendekben? Lehet-e tanácsot adni abban, hogyan "válogassunk" közöttük?

- Tanácsot biztosan lehet adni. De néha az az érzésem - és ez a pap, a lelkipásztor tapasztalata -, hogy az emberek akkor kezdik az értékeiket, a kapaszkodóikat keresni, miután úgy tűnik, hogy elrontottak, elveszítettek volna mindent. A tékozló fiúként, húsz, harminc éves korban vagy még később, amikor "újra kell építeniük" magukat. Ez ma nagyon divatos szó: “felépíti magát”. Azt mondanám hagyományos nyelven, hogy Isten a megtérés ajándékát ma is bőkezűen osztogatja, és ha valaki a megpróbáltatásban vagy a szenvedése érzékeny fázisában ezt be tudja fogadni, akkor a kegyelem által újjáépülhet. Pedagógusként pedig az a tapasztalatom, hogy a mester és tanítványa szeretete – lefordítva -, a szülő önzetlen szeretete és példája, a tanár, a tanító önzetlen szeretete az, ami észrevétlen plántál a fiatalabba olyan értékrendet, amely egyszer csak hatni kezd. Lépésről lépésre fedezi fel, hogy az rendkívül hasznos, "praktikábilis", gyakorolható, örömmel fedezi fel, ami értéket "eléje éltek".

- Apró dolog: a múltkor unokaöcsémmel eszmélkedtünk a nagymama példaértékű életén Ekkor mondta nekem: "Te azért vagy szerencsés és boldog, mert téged a nagymama meghatározott." Magam is így érzem. Apró dolgokból áll ez össze. Éveim előrehaladtával egyre inkább tudatosodik bennem, hogy mely életkoromban milyen példa hatott rám, kitől, honnan tanultam, amit magam is élek és gyakorlok. Bizonyos idő után az ember belső élménye az, hogy "ez most édesanyám", "ez most édesapám", "ez most a nagymama vagy a nagypapa" bennem, aki szól, aki cselekszik. Mivel már sajátomról van szó, végtelen öröm van bennem és hála.

-Szembesültem nem hívő fiatalok életromjaival. Talán furcsa most ezt mondani, megpróbáltam teljes emberi odaadással, odafigyeléssel rendelkezésre állni, mert az alapélményem az volt: többet nem mondhatok, csak meghallgathatom, elfogadhatom őket, ahogyan a tékozló fiú atyja tette. (Nem kért személyazonosságit, nem rótta fel a bűneit, hanem ahogyan az evangéliumban olvassuk: "Apja már messziről meglátta és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta."(Lk 15,20) És lakomát rendezett.) Egy fiatal emberpár összeomlott életére bukkantam tehát, bizalommal ajándékoztam meg őket, nem tettem többet, mint meghallgattam őket. Ez hozzásegítette mindkettőjüket, hogy a saját nyomorúságukban tisztán kezdjenek el látni. Érdekes reakciót fedeztem fel magamban: fölujjongtam, ahogyan Lukács evangéliumában olvasható: "“Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek." (Lk 10,21) Jézustól tudom, hogy mi az eszmény, amelyhez igazodnom kell. Sokan meg azt sem tudják mit kezdjenek magukkal, életükkel. Azt gondolom, hogy nagyon sok embertársunkat sem nem előítélettel, sem nem ítélettel, hanem a tékozló fiú atyjának a magatartásával kell megközelítenünk, hogy hozzásegítsük ehhez az újra önmagára-találásra. A keresztényeknek az evangélium olyan kincs, ami biztos eligazítást ad. Nem azt jelenti ez, hogy nem tévedünk és nem követünk el bűnt, de ha elesünk és felállunk, tudjuk, merre kell mennünk.

Kit követünk, mi befolyásol az adott pillanatnyi döntésünkben, hogy hűek legyünk? Van-e a hűségben minta, példakép előttünk?

- Többen megállapították már a történelem folyamán, hogy attól tanulunk, akit szeretünk (persze hozzáteszem, hogy attól is, aki nem szeret bennünket). Azt gondolom, hogy a minták, tehát a példa követése, annak a példája, akit szeretünk, meghatározó előttünk. Ha lehet sorrendiséget felállítani az értékek között, akkor amint a szeretetnek is van mintája, úgy a hűségnek is. A hűség "nagy szívre" vall, mert aki hűséges a másikhoz, egy eszméhez, annak nagyon sokat kell szenvednie. Sokszor az ember nem is az eszmét, az eszményt utasítja el, hanem a szenvedést nem bírja. Ezért hárítunk, ezért próbálunk kilépni. A hűséghez is nagy-nagy áldozatra van szükség.

Kihez-mihez és hogyan vagyunk hűségesek?

- Talán ott kezdem, sokszor próbálok ezen eszmélkedni, hogy mindannyian éhezzük és szomjúhozzuk a szeretetet, mások elfogadását, ugyanakkor nagyon nehezen tudjuk ezt megadni a másik ember számára. Sokat kell elmélkednünk a szeretetről, hogy megtudjuk, mi is az, milyen magatartásforma rejlik mögötte. Akár a mindennapi életet, a humán szférát vesszük, akár a biblikus hagyományokat, amikor Jézus a szeretetre szólítja övéit, nem az érzelmet parancsolja meg övéinek, vagy érzelmi szeretetre buzdítja őket, hanem valami másra, ezt nem értjük, ill. félreértjük a szeretet tartalmát.. A szeretet fogalmát meg kell tisztítanunk, mert a szeretet is - és akkor kiegészítem -, a hűség is akarati döntés. Vállallak, vállalom! Vállalom, most lelkesedem, de akkor is vállalom, amikor már nem tudok lelkesedni. Gondoljunk egy házasságra, ahol megbetegszik az egyik fél! Akkor is. Nem taszíthatom el magamtól, ha a másik beteg! Ugyanígy van, azt hiszem, a szerzetes élettel is. Sokszor támadnak az embernek kérdései: Vajon tudtad-e ezt tizennyolc, vagy tudtad-e ezt huszonhárom vagy huszonhat éves korban, amikor fogadalmat tettél apátodnak? Nem tudtam! Minden fogadalmat, és a hűségnek minden ígéretét abban a hitben és emberi törékenysége tudatában akaratai döntéssel is és szeretettel is teszi az ember. Nem úgy, hogy nem tudom megtartani, hanem úgy, hogy Akinek teszem, az hatalmasabb, és Akinek teszem, az hűséges, még akkor is, ha én hűtlenkedem. Tehát nagy bizalommal és hittel. Ez az, ami a kríziseken is átsegíti az egyént nehéz élethelyzeteiben. Az Istennek való elkötelezettségünk is emberi törékenységgel terhes, és a barátságban, a szerelemben, a házasságban való elkötelezettségünk is emberi törékenységgel párosul. A kereszténységben is azt látom; a nagy erő az, hogy mindezek ellenére Isten a szeretet Istene, aki fölegyenesít bennünket és kiigazítja utunkat. A kereszténység nem "steril" állapot. Nagyon hamis gondolat az, és nem is igaz, hogy nem vagyok bűnös, hogy nyoma sincs bennem a kísértésnek. Aki így gondolkozik, az nem ismeri az embert és a kereszténységünket sem. A bűnnek nem az erény, hanem a kegyelem a valóságos és fogalmi ellentétpárja.

Hányszor kell döntenünk esetleg ugyanabban?

Ha szabadságunkat naponta kell kivívnunk, márpedig sokszor így vagyunk - és a szabadságot nem a másiktól, hanem saját magunktól kell "kicsikarnunk" és kivívnunk -, úgy gondolom, hogy a hűséget is lépésről lépésre kell, akkor is, amikor fáj. Ugye úgy "illenék", vagy a kívülállók számára az lenne "természetes", hogy valamiféle felhők feletti ideált festenék meg, de akkor nem lennék őszinte, és nem lennék reális. Tele vagyunk szép és igaz vágyakkal és eszményekkel, de ez nem jelenti azt, hogy ezeket mindig, minden lépésnél meg tudjuk valósítani. Vannak nagy kegyelmi, és vannak szürke pillanatok, amikor az ember "kapaszkodik", és amikor akarattal újra dönt a hűség mellett.

Része-e kultúránknak a hűség?

-Igen, egyértelműen, hiszen a kultúrának fontos része az ember lelkisége, spiritualitása - a kultúra szót tág értelemben használva -, ami nem más, mint környezetünk megnemesítése. Azt gondolom, hogy az emberségünkhöz hozzátartozik a hűség, akkor pedig a kultúránknak is része, akár megszentelt formában, akár egyszerűen a humán szférában, a mindennapok lépéseiben.

Meddig terjed az ember hűsége? Sokan úgy gondolják, hogy a "vértanúk ideje lejárt".

-Vértanúi a világnak nemcsak az ókorban voltak, hanem ma is, folyamatosan. Lehetnek azonban olyan vértanúk is, akik ezt tudatosan nem élik meg. Ilyenkor úgy mondanám, hogy ők áldozatok, áldozatai a modern világnak. A keresztények, ha éber szemmel körülnéznek, akkor láthatják ezt. Nem véletlen, hogy II. János Pál pápa olyan nagy hangsúlyt fektet arra, hogy - gondoljunk a kommunizmus áldozataira, - és a szentté vagy boldoggá avatásoknál is látjuk, hogy sok olyan tanúságtevőt avatott boldoggá, aki kortársunk. A vértanúságba belesodródhat bárki, ezt nem kell választani. Apor püspök nem választotta a szituációt. A lelkiismerete szerint cselekedett. Ez ma is eleven a kereszténységben. Hat évvel ezelőtt jártam Egyiptomban, viszonoztam a kopt pátriárka látogatását. Voltam kolostorokban, egyszerű kopt hívek között. Élő a vértanúk kultusza, mégpedig úgy, ahogyan az ókori kereszténységben. Szinte nincs nap, hogy a moszlim világban meg ne gyilkolnának keresztényt csak azért, mert keresztény. Őket az egyház közössége tiszteletben részesíti, csontjaik ott vannak az egyházközösségben, a hívek a közbenjárásukat kérik oly módon is, hogy a szándékaikat cédulákra felírják, és odacsúsztatják az ereklyékhez. Annyira reálszimbólum pl. a kopt keresztény számára az oltár, hogy több templomba váratlanul betérve azt láttam, az oltár kövére borulva imádkoztak. Mert az Krisztus-szimbólum. Egynek lenni vele és megérinteni az oltárt, mert az Krisztus. Le voltam nyűgözve. Ez nem jámborság! Ez nem valami barokk vagy rokokó dísz a keresztény életen! Ez elementáris, valahonnan a mélyből fakadó hit, ősbizalom Istenben. Tehát ők így élnek és van jelen életükben a vértanúság.

- A kereszténység mindig ismerte a vér nélküli vértanúság példáját. Azt gondolom, ami családjainkban, a kis lakásokban is jelen van - a szenvedés, betegség vagy bármi nehézség -, ott a vértelen vértanúság részesei az ott élők a szenvedés révén. Csakhogy mi irtózunk a szenvedéstől, és nem tudjuk hittel befogadni. Ezért visz nagyon sok embert az őrületbe vagy a kétségbeesésbe, holott a szenvedésünkkel való szembenézés és a vállalás hihetetlen erőnek a forrása lehet. Ezt látja az ember azoknál, akik - ha ezt lehet így mondani - keresztény módon agonizálnak. Nem járt le a vértanúk ideje, ma is időszerű!

"A nyitás és a hűség e kettős erőfeszítése...". Az Ön helyében én nagy elégtételt

éreznék a II. János Pál görög útján elhangzott, a pápának II. Vatikáni Zsinat szellemében

fogalmazott szavai után. Nem hasonlóképpen hangzott mindig is Várszegi Asztrik

"ars poeticája"?

-Ha az életünket nézzük - persze nem tudjuk így "desztillálni", elvonatkoztatni mindentől -, azt gondolom, hogy ebben a világban egyetlenegy biztos pontunk van, akihez a hűség hatalmas szabadságot ajándékoz nekünk: az Isten. Nagyon sokat gondolkodtat és eszmélkedtet a Jézus által megfogalmazott főparancs: "Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!...Szeresd felebarátodat, mint saját magadat!"(Mk 12,30-31) Jézus - minden nagy vallási megtapasztalást hordozó szentünk - Isten elsőbbségére, az Isten iránti szeretetre helyezi a hangsúlyt. Ez nem véletlen, mert ez az egyetlen biztos pont, ahonnan kiindulva magunk helyes vagy igaz szeretete, elfogadása, és a másik ember szeretete és szolgálata fakadhat. Amikor az egyházunk örömhírt akar közvetíteni akár az igehirdetésben, akár az egyházi hagyomány bármilyen megszentelt eszköze révén embertársainknak, mert hiszen ezért vagyunk - az egyház nem magáért van csak, hanem a világért! -, akkor a döntő mozzanat mindig az, hogy a másik, aki felé nyitunk, ezt az eredendő tapasztalatot – Isten szeretetét - megkapja vagy nem kapja meg, megsejti vagy nem sejti meg. Utána a többi - mert egy emberi kultúrában, emberi hagyományban, egy megszentelt egyházi hagyományban élünk - aztán majd fölépül, összerakódik. Gondoljunk arra, kit szabad megkeresztelnünk? Csak a hívő embert. Ha ehhez igazodnánk, ahogy az ókori egyház, akkor csak felnőtteket keresztelnénk. És hogyan indul az egész folyamat? Isten megérinti az embert, az ember érzékeny lesz az Isten jelenlétére, elkezd keresni, megtalálja az egyház közösségét, az pedig a maga “családi szokásaiba beleneveli", mankókat és segítségeket ad számára, hogy a közösségben a szentségek erejével, az Úr Jézus testének és vérének a vételével föl tudja venni a saját keresztjét, belenőhessen Isten valóságába. Akihez igazán hűségesnek kell lennem, az az Isten, aki nekem hitet ajándékoz és azzal az emberi élet teljességét. Amit én tehetek a másikért, az az, hogy a példámon, a készségemen, a szeretetemen keresztül fölcsillantom számára az irgalmas Isten szeretetét.

Megkérdőjelezték-e már valamikor az Ön hűségét?

Igen. Azonban különbséget tennék! Azt gondolom, és talán nem tűnik vakmerőségnek vagy szemtelenségnek, ha így fogalmazom: messze nem tartozom a tökéletes emberek közé, és mégis bizalmat kaptam szerzetesközösségemtől. Sok gyöngeségemet ismeri a közösségem, de egy dologban biztos, elkötelezettségemben. Hogy a rendemért, a közösségért élek. Ugyanezt a nagyobb egyházban nem mondhatom el, mert ott távolról ítélnek meg vagy ítélnek el. De ez ellen nem tudok védekezni és nem is akarok. Cak Jézust ne utasítsák el, engem elutasíthatnak. Jézus igazsága nem függ emberek, sokszor még magukat igazaknak tartók véleményétől sem és Jézus igazsága egyszer csak mindegyikünk előtt felragyog.

Püspökként egy értékrend, pontosabban egy hittartalom megőrzésének felelőse: dönt, adott esetben döntenie kell arról, hogy hűek vagyunk-e közös értékrendünkhöz. Főapátként pedig, ahogyan Szent Benedek fogalmazza: "Mindig gondoljon arra az apát, hogy mindkét dolog, mind az ő tanítása, mind tanítványai engedelmessége szigorú vizsgálat tárgya lesz az Isten félelmetes ítélete során. " Milyen szempontok vezetik a hűség megítélésében?

Szeretnék erre a kérdésre nagyon egyszerűen válaszolni! Fiatal kezdő szerzetesként és nagymellényű "teológuskaként" megkérdeztem az én nagyon egyszerű és mélyen hívő nagymamámat, hogy "miért szoktál imádkozni"? Egészségért, pénzért, stb. És akkor nagymama kitárta a kezét: "kisfiam, ezek is az élet velejárói, de én ilyenekért soha nem imádkozom". "Akkor miért?" "Azért, hogy Istent őszintén és tiszta szívvel szerethessem. És ebből fakad minden további." Jézus evangéliuma és az egyház közössége hihetetlen sok értéket hordoz. Az értékek azonban sohasem papíron vannak, hanem a testvérekben. Azokban, akik ezt realizálják, megvalósítják. Püspöknek lenni, apátnak lenni, hűségesnek lenni Jézus Krisztus tanításához azt jelenti, hogy hittel, türelemmel és szeretettel - persze ez sem tökéletes, itt is hibázhat, vétkezhet az ember - úgy szolgálni a testvéreket, hogy az élő Isten ismeretére rásejtsenek és eljussanak. Ha ez megtörténik, ha ez megadatik, akkor azt gondolom, hogy a hűséges Isten műveli általunk és bennünk a többi értéket, amelyek tulajdonképpen a szeretet cselekedetei. Ezzel a másik testi-lelki javát, emberségét, teljességét szolgáljuk.

-Evangéliumi egyszerűséggel, mindenre vonatkozik: "Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket." (Mt 7,20) "Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa jó gyümölcsöt." (Mt 7,18) Engem Sopronban az orsolyita nővérek neveltek. Az alábbi történetet a győri Mater Mercédesz mondta el nekem. Amikor 1950-ben egy forró júniusi éjszakán az ávósok jöttek, és elhurcolták őket leponyvázott teherautókon, talán éppen Vácra internálva mindannyiukat, Győr polgárvárosa mélyen aludt, észre sem vette, mi történik. Igen ám, de a kolostor közelében a folyóparton volt egy bordélyház is, és az örömlányok kinn voltak az utcán. Amikor leesett a húsz fillér ezeknél a lányoknál, hogy miről is van szó, nekiestek az ávósoknak öklözve, mindennek elmondták őket. Azt üvöltötték: "Ne ezeket vigyék! Ezek mindig jók voltak még bennünket is szerettek! Minket vigyetek el, mi megszolgáltuk." Később persze őket is elvitték. Mater Mercédesz még megjegyezte, hogy a forró éjszakán egyetlen polgárablak sem nyílt ki, nem illett észrevenni ezt a fajta hangoskodást, senki se vette őket senki pártfogásba, védelembe csak az utcalányok. Ilyenkor csak Jézus szelíd szavára kell gondolnunk, mely erőteljese kritika rajtunk “Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.” (Mt 21,31)

-Akinek füle van a hallásra, az hallja meg, hogy itt miről van szó! Isten csodálatosan teremtette meg az embert, és úgy gondolom, hogy amikor az ember hűséges, akkor az Isten jelenléte, a kegyelem szikrája az, ami működik benne.

Drávai István

(Soproni Ász-cyberpress) 2002. december 24.