CyberPress.Sopron

Elvis halott, éljen a Beatles! B-day – A brit invázió Amerikában
www.nol.hu • Szerző: Sebők János

A Beatles találkozója Classius Clayjel 1964-ben, New Yorkban
Az Egyesült Államokban ezekben a napokban látványos jubileumi ünnepségekkel, kiállításokkal, bemutatókkal ünneplik a B-dayt, a Beatles és nyomában a brit inváziós popsereg Amerikába érkezésének negyvenedik évfordulóját.

Az amerikaiak február 7-ét fontos dátumként tartják nyilván a huszadik századi történelmükben. A Beatles 1964-ben ezen a napon lépett először Amerika földjére, és színrelépésük – ebben az elemzők ma már egyetértenek – fordulópontot jelentett a háború utáni amerikai kultúra történetében.

A Beatles felbukkanása természetesen nem a véletlen műve volt. A „liverpooli hang” ekkor már fél éve diadalmasan szólt a szigetországban. A zenekar 1963 nyara óta nemcsak a brit sikerlistát, de az új, tizenéves korosztály szívét is uralta. Azóta klasszikussá vált dalaik (From Me To You, She Loves You, I Want To Hold Your Hand) augusztus óta a slágerlista élén szerepeltek, és lemezeiket is milliós nagyságrendben jegyezték elő egy olyan korban, amikor a szórakoztatóelektronika még rendkívül fejletlen volt.

A zenekar október 13-án lépett ki a helyi klubok világából és a tiniuniverzumból, amikor a televízió országosan nézett Sunday Night At The London Palladium című műsorában léptek fel. Az eseményről másnap az összes napilap az első oldalon számolt be, mert a koncertteremhez vezető utat sikoltozó lányok ezrei állták el, és a rajongók a rendőrökkel is öszszecsaptak. A lapokban ettől kezdve rendszeresen beszámoltak a zenekar köré szerveződő jelenségről, és a tinédzsereken mindinkább eluralkodó sajátos extatikus állapotról, a „beatlemániáról”, amely a karácsony közeledtével oly mértékűvé vált, hogy az uralkodóház sem vonhatta ki magát alóla. A zenekart meghívták a Royal Variety Show-ba, ahol a királyi család tagjai körében az anyakirályné is végignézte a műsorukat. John Lennon ezen a koncerten szólította fel a közönséget: „Akik az olcsó székeken ülnek, tapsoljanak. A többiektől elég, ha csörgetik az ékszereiket.” Szavait másnap ismét csak az összes tekintélyes lap idézte, és nem volt többé kétséges, hogy a jövő a Beatlesről szól.

A szigetországi piac azonban ekkor még igen korlátozott volt, s hiába szerepelt decemberben a brit lista legjobb húsz dala között már hét Beatles-felvétel, a zenekar menedzsere, Brian Epstein Amerika meghódítását tartotta a siker igazi mércéjének. Epstein, aki mindig is a „nagy üzletet” látta felfedezetteiben, hónapokig dolgozott nagy álma megvalósításán. Telefonon sikerült leszerződnie Sid Bernstein koncertszervezővel, aki merész húzással a művészetek szent helyén, a Carnegie Hallban kívánta felléptetni a kócos ördögöket. Hasonlóképpen hajlandó volt az együttműködésre Ed Sullivan, az egyik legnépszerűbb tévés személyiség is, aki miután Londonban személyesen győződött meg a Beatles körüli őrületről, igent mondott Epstein ajánlatára, de csak 4500 dollárt fizetett az Amerikában még teljesen ismeretlen zenekar három fellépéséért. (Parker ezredes 1956-ban Elvist 50 000 dollárért adta el három alkalomra). Epstein azonban nem boszszankodott a nevetséges összeg miatt, mert ő a lemezeladásoktól remélte a dollármilliókat. A brit Nr. 1.-sikerekkel a háta mögött sikerült ugyanis meggyőznie a Beatles piacképességéről a Capitol hanglemeztársaság főnökeit is, akik 1963 nyarán-őszén még visszautasították a She Loves You és más dalok amerikai kiadását. Most viszont – a beatlemánia ismeretében – a show-biznisz történetében példa nélküli promóciós hadjáratra is kaphatók voltak, hiszen korábban elképzelhetetlen nagy összeget, 50 000 dollárt áldoztak a The Beatles Are Coming! elnevezésű kampányra.

Az amerikai közönség 1964 januárjában szembesült először a beatlemániával, amikor az egyik tévécsatorna műsorára tűzte a The Mersey Sound című dokumentumfilmet, amely 1963 nyarán készült a Beatles fellépéseiről. Az amerikai tizenévesek ebben a filmben láthatták először azt a mintát – brit kortársaik őrjöngését, hisztériáját –, amely később járványszerűen terjedt el az egész világon. S az amerikai tinédzsereknek is nagyon tetszett az, amit láttak, hallottak. Rajtuk is napok alatt úrrá lett a láz, aminek eredményeként a karácsonyi lemezpiacra kiadott I Want To Hold Your Hand című kislemezből néhány nap alatt 2 millió példányt vásároltak meg, és a kampányt kereskedelmi célokra kihasználó, újonnan alakult Seltaeb cég (a Beatles neve visszafelé olvasva) üzleteiben is folyamatosan csilingelt a kassza. A kiszállítástól számított harmadik napon már eladták az egymilliomodik Beatles-pólót, de jól fogytak az egyéb, zenekarral kapcsolatos árucikkek (paróka, jegyzetfüzet, étkészlet, rágógumi, sportcipő, gyűrű, sál, sapka, kitűző stb.) is. A tizenéves korosztály januárban már mindenre vevő volt, amit a zenekar nevével összekapcsoltak!

A Beatles február 7-én délután fél kettőkor ilyen előkészületek után érkezett meg a New York-i John F. Kennedy repülőtérre, ahol – amint azt várni lehetett –, megjelenésük pillanatától kezdve elszabadult a pokol. Tízezer fogszabályozós, síró, hisztériázó, eksztázisban vonagló csitri üdvözölte új bálványait, akik mellett fotósok, újságírók százai is megpróbáltak a zenekar közelébe férkőzni. Ott volt közöttük Tom Wolfe, a New York Herald Tribune később legendássá vált riportere is, akinek egyedül sikerült George Harrison mellé becsusszannia az egyik Cadillacbe, így láthatta azt is, amikor a Hotel Plaza elé érkező zenészeket „Elvis halott. Éljen a Beatles!” feliratú táblákkal köszöntötték a várakozók.

Történelmi pillanat volt. Amerika tizenévesei szinte egyik percről a másikra letaszították trónjáról a „királyt”, és négy liverpooli proli gyereket ültettek a helyére, és azonnal a lábuk elé is borultak, mert az új „őrület” jelei már az érkezés napján városszerte megmutatkoztak. A rendőröknek nemcsak a repülőtéren, de az utak mentén és a szálloda környékén is közelharcot kellett vívnia a zömében kiskorú, fanatikus rajongókkal.

A felnőttek Amerikája két nappal később, február 9-én ismerte meg a zenekart, amikor Ed Sullivan show-jában – sztárvendégként – öt dalt énekeltek. A felfokozott médiakampánynak köszönhetően a „liverpudliak” debütálására közel 74 millióan voltak kíváncsiak. (A show 728 helyére is több mint 50 000 jegyigénylés érkezett!) Ez volt minden idők legnagyobb nézettségű műsora az amerikai televíziózás történetében. Azon az estén még a fiatalkori bűnözés rátája is észrevehetően csökkent a nagyvárosokban.

A Beatles megjelenése, ahogy várni lehetett, az amerikai popéletet is felvillanyozta. Allen Ginsberg például azzal lepte meg asztaltársaságát, hogy egy New York-i klubban az I Want To Hold Your Hand hallatán asztalától felállva örömtáncba kezdett. Bob Dylan, a protest song mozgalom vezéralakja is azonnal észrevette a zenészekben és a dalaikban rejlő „korszakteremtő erőt”. De nagyon sok, a hatvanas évek közepén indult amerikai előadó elismerte később, hogy azokban a napokban a Beatlestől kapott ihletet a zenélésre. Lennonékat azonban nem mindenki fogadta lelkesedéssel. A „komoly” sajtó és a művészelit eleinte fanyalgott. A Herald Tribune ítésze úgy vélekedett, hogy a Beatles sikerének képlete „75% publicitás, 20% hajviselet és 5% lendületes siránkozás”. A The New York Times tömegeknek készült „zenei placebónak” nevezte a produkciót, majd néhány nappal később a Newsweek kritikusa minősítette látványban „rémálomnak”, hangzásban katasztrófa közelinek, szövegben pedig „katasztrofálisnak” a zenekart. Mindez az „okoskodás” azonban nem befolyásolta a közönséget. Amerikában a következő napokban, hetekben mindenki a Beatlesről és a hozzájuk kapcsolódó jelenségről beszélt, és április elején már az amerikai listán is a zenekar dalai foglalták el az első öt helyet. Egy héttel később pedig tizennégy daluk szerepelt a Top 100-ban, amire azóta sem volt példa a rock történetében.

A Beatles sikerei csúcsán már nem tartózkodott Amerikában. Első filmjük (A Hard Day’s Night) forgatására visszautaztak a szigetországba, ám helyettük megjelent a színen a többi feltörekvő, új beatbanda (Rolling Stones, Animals, Them, Herman’s Hermits. Kinks, Swinging Blue Jeans, Dave Clark Five, Searchers stb.), és a lapokban a beatlemánia mellett most már a „brit invázióról” is cikkeztek.

A Beatles színrelépéséig csak két brit felvétel – Acker Bilk: Stranger on the Shore és a Tornados: Telstar című dala – tudta felküzdeni magát az amerikai sikerlista élére. 1964–65-ben viszont az amerikai Top 100-ban 52 hétig brit felvételek szerepeltek az első helyen, ami azt jelentette, hogy az új brit stílus, a Beatles jelenléte az amerikai szórakoztatóipari hagyományok átformálásában is fontos szerepet játszott.

De a Beatles sikerei nyomán az angolok nemcsak a „beatzenét” exportálták sikerrel! Színészek (a szexszimbólum Julie Christie), divattervezők (Mary Quant, a miniszoknya feltalálója), manökenek (Twiggy) és fodrászok (Vidal Sasoon) is bekerültek az „inváziós seregbe”, mert Amerika – mint egy nagy szivacs – korlátlanul fogadta be a kultúráját felfrissítő, megújító impulzusokat. Hónapok múltán már a Beatles sem csupán zeneileg hatott a közönségre és az új amerikai előadókra! A „gombafejűek” megjelenésükkel, társadalmi normákat, szokásokat feszegető viselkedésükkel, zenéjük felszabadító erejével erjesztői lettek azoknak a társadalom mélyrétegeiben érlelődő, forrongó, kitörésre váró folyamatoknak is, amelyeket később az életforma-forradalom, új szubkultúrák, új művészetek vagy éppen az ellenkultúra gyűjtőcím alá soroltak.

A Beatles sikerének titkát sokan és sokféleképpen próbálták megmagyarázni, de valószínű, hogy a zenekar nem aratott volna ekkora és ilyen gyors sikert, ha nem a megfelelő történelmi pillanatban érkezik meg a tengerentúlra. A hatvanas évek elejére az Egyesült Államokban is felnőtt a háború után születettek első nemzedéke (Kennedy gyermekei), és 1964 az első olyan év volt az amerikai történelemben, amikor – legnagyobb létszámú korosztályként – a tizenévesek alkották az amerikai korfa legvastagabb ágát. Ezek a tinik részben már a jóléti társadalomba nőttek bele, sokkal több függetlenséggel, szabad idővel és elkölteni való pénzzel rendelkeztek, mint az elődeik, ezért igényeik, ízlésük – s nem utolsósorban gondolkodásmódjuk – is egyre markánsabban volt jelen az amerikai kultúrában.

Az ő ideáljuk lett volna Kennedy, az ő álmaikról beszélt Martin Luther King, az ő gondolataikat fogalmazta meg a protest-folk mozgalom énekese, Bob Dylan, aki prófétaként énekelte meg, hogy „változnak az idők”. Dylan, a modern trubadúr – ha úgy tetszik – a Beatles eljövetelét jósolta meg dalában a fiatal nemzedék tagjainak, akik ekkor már keresték a saját hangjukat, kultúrájukat, identitásukat. Elvis nekik már öreg volt, a rock and roll uncsi, a country tradicionális, a blues periferiális. Valami másra, izgalmas, új dologra vágytak: új arcokra, új hangokra, új ideálokra... S a Beatlesben mindezt egyszerre megkapták. Az évfordulóra emlékezve egy anyuka így mesélte akkori, sokkoló élményét: „1964-ben együtt mentünk el a tini lányommal a Beatles egyik koncertjére. A tizenéves csajszi – a körülötte tomboló, üvöltő tömegben – egy darabig fegyelmezte magát, majd két dal között dühösen felém fordult, és megkérdezte: »Nem akarsz elmenni, mama? Miért nem veszed észre magad? Nem látod, hogy zavarsz?«

1964-ben – ez hamarosan az érintettek számára is nyilvánvalóvá vált – a Beatles megjelenésével látványosan feltárult a generációs szakadék Amerikában. A nemzedékek tradicionális láncolata az új nemzedék társadalmi színrelépésével megszakadt, az apák és fiúk útjai elváltak. Az ifjúság – az amerikai történelemben először – határozottan szót kért magának, és elsőként a Beatlesszel szólalt meg, tőlük kapta meg a Hangot. A zenekar jelenléte azonban nemcsak a zenében, a divatban, a viselkedésformákban hatott a felnövő új nemzedékre, hanem – katalizátorként – a gondolkodásmódot, az életformát, a kulturális szokásokat is döntően befolyásolta. A Beatles megjelenése segített feloldani a nemzedéki görcsöket, és hamarosan utat nyitott az új önmegvalósítási elképzeléseknek, a társadalmi-szociális-kulturális törekvéseknek. Alig egy évvel a B-day után már új szubkultúrákról (hippik), új életforma-kísérletekről (kommunák), új művészetekről (pop-art) vagy éppen a szexuális forradalomról tudósítottak a lapok, és a korszak új szellemiségének – Virágozzék minden virág! – megfelelően a beatzenéből is százfelé ágaztak el az utak.

Martin Lewis rocktörténész szerint „A hatvanas évek valójában a Beatles színrelépésével kezdődött el Amerikában”, és Epstein maga is úgy értékelte a zenekar amerikai sikerét, hogy „Megjelenésükkel új korszak kezdődött a XX. század történetében.” Igaza volt, hiszen Elvis után néhány évvel a Beatles ismét felhúzta a rock óráját. Ahogy az Encyclopedia Britannica évkönyvében írták: „1963 a Beatles éve volt”. Aztán a mutató ugrott egyet, és Amerikában is beköszöntött a „beatkorszak”, amely – ma már tudjuk – valóban markánsan és visszavonhatatlanul átformálta a század arculatát. Yeah-Yeah-Yeah.

A londoni központtal működő emberjogi szervezet szerint ez a szám 21-gyel több, mint a tavalyi hivatalos adatok, ráadásul ebben az összesítésben csak azok az esetek vannak felsorolva, amelyeket az Amnesty több forrásból is igazolni tudott. Így valószínűleg sokkal többen lehetnek azok, akik az internet "elővigyázatlan" használata miatt kerültek rács mögé. Mint ismeretes, Kína törekszik az internet feletti ellenőrzés növelésére. A hatóságok aggodalommal szemlélik, hogy egyre több kínai használja a világhálót vitafórumként, s ezzel az emberek nemcsak saját véleményüket fejezhetik ki, hanem érintkezésbe léphetnek akár a hatalmas ország túlsó felén élő, hasonló nézeteket osztó honfitársaikkal is.

Az Amnesty International által azonosított, "internetes foglyok" között találhatunk diákokat, gyári munkásokat, jogászokat, tanárokat, civil szolgálatosokat és üzletembereket is. Mindannyian 2 és 12 év közötti börtönbüntetést kaptak. Bűneik közt szerepel, hogy demokratikus reformokat sürgettek, kritikával illették a kínai kormány korrupciós ügyeit, vagy éppen az 1989-es Tiananmen téri vérengzésre emlékeztettek. Emellett többen kapcsolatba léptek olyan külföldi szervezetekkel, amelyeket a kínai hivatalos vélemény ellenségesnek nyilvánít, vagy olyan információkat terjesztettek a SARS járvány kapcsán, amelyeket a kormány inkább el akart hallgatni.

Mint az emberjogi csoport elmondta, nem szűnnek meg újra és újra kérni a kínai hatóságokat, hogy azonnal és feltételek nélkül engedjék szabadon ezeket a bebörtönzötteket. A kínai kormány egyelőre nem válaszolt az Amnesty kérésére.

A néhai miniszterelnöknek a Teleki Pál Emlékbizottság kíván szobrot állítani a Budai Várban, a Ludvig Múzeum közelében. A főváros kulturális bizottsága nemcsak a történelmi személy jelentőségét, hanem a szobor művészeti értékét vizsgálta, amikor a szoborállítás jóváhagyása mellett döntött. Fellegi Ádám zongoraművész azonban nyílt levelet fogalmazott meg Demszky Gábor főpolgármesternek, amelyben tiltakozik a szoborállítás ellen. Mint Híradónk kérdésére fogalmazott: Telekit tragikus figurának tartja, a magyar történelem nagy alakjának, de nagy bűnösnek, mert ő írta alá a zsidó törvényeket. Azt a művész is elismerte, hogy Teleki nem akarta megölni a zsidókat, de szerinte kétségtelen, hogy ki akarta kergetni az országból, és ha neki szobrot állítanak, akkor szerinte ezek a nézetek is feltámadhatnak. - Amikor a főváros és esetleg a kormány, ráadásul egy baloldali liberális kormány szobrot állít egy fajvédő miniszterelnöknek, egy grófnak, akkor azt kell mondanom, már nem is tudom, hogy hol élek. Körmendy Ferenc, a kulturális bizottság elnöke hangoztatta: noha neki is haltak meg rokonai haláltáborokban, ő maga is megszavazta a szoborállítási engedélyt, mert szerinte Teleki Pál halála túlmutat önmagán. - Ha mondjuk, Nagy Imre miniszterelnök példáját veszem, senkinek nem jut eszébe fölemlegetni azt, hogy Nagy Imre 1945 után begyűjtési miniszterként sok száz ezer parasztnak keserítette meg az életét, vagy belügyminiszterként az ő ciklusában milyen perek folytak Magyarországon. Tehát azt hiszem, hogy Nagy Imrét a magyar nép örök időkre, mint mártírminiszterelnököt fogja nyilvántartani, és azt hiszem, hogy Teleki Pál gesztusa, 1941 áprilisi gesztusa tanítandó lesz mindenkor.