|
Szilágyi & Szilágyi
Szilágyi & Szilágyi
Beszélgetés a nagy ,,pillanatért"
Egy közismert (sztár)vendég, ráadásul ha még köztudottan jó előadó,
általában bőven elég egy jó beszélgetős műsorhoz. Természetesen kell egy
beszélgetőtárs is (merthogy nem monológról van szó). Az eleve érdeklődő
közönség Sopronban (itt fel nem sorolt okokból) szintén adottnak tekintendő,
tehát, kezdődhet a beszélgetés...
Akkoriban, amikor még a beszélgetős délutánt a talk-show-tól az különböztette
meg, hogy ez előbbiről lehetett tudni, hogy mit jelent, ez utóbbi viszont
még némiképp nagyképűen hangzott, és amikor még a moderátort is inkább
beszélgetőtársnak emlegették, szóval több mint egy évtizeddel ezelőtt is
már volt keletje és közönsége Sopronban a műfajnak. Tehát, mára – azt is
kijelenthetjük – , hogy Sopronban ennek múltja van, és az is jól hangzik,
hogy: hagyománya.
Így a siker is többé-kevésbé borítékolható.
Számomra mindig is kérdés volt, hogy mégis mi az, ami erre a – valamilyen
szempontból mégiscsak egyoldalú – beszélgetésre behozza az embereket? A
közös együttlét öröme, a meginterjúvolandó személye, az őt körülvevő kíváncsiság,
a személyes(ebb) találkozás lehetősége...? Nyilván a műfaj művelésének
tudománya van, elsajátítandó fogásai, célja, és haszna, csakhogy Sopronban
a helyzet ,,természetesen" több szempontból sajátos.
Nyilván a helyszín, az eszközök és nem utolsósorban a cél alapvtően különbözteti
meg a kisváros egymást többnyire ismerő, és csaknem minden tárlaton és
hangversenyen folyamatosan találkozó közönségének szánt ,,produkciót",
a világ összes hasonló jellegű produkciójától. Mi több éppenhogy produkciójellegének
hiánya, továbbá (vélt vagy valós) spontaneitása, és emberközelisége teheti
vonzóvá. (Reméltem, kiderítem, hogy még micsoda?)
Szilágyi Tibor színidirektor egy beszélgetős műsorban a biztos siker garanciája.
Ez tény. Egy Jászai-díjas, Kiváló és Érdemes művésznek elég magát adnia.
Szilágyi László főorvos, a Dental-Pannonia Rt. elnöke, ismertsége és elismertsége
okán szintén megteheti, hogy magát adja. Sopronban ezt mindenki érti és
értékeli.
,,A két Szilágyi"-t kitalálni pedig, jó poén.
Így hát megtelt vasárnap a B. W. Pannonia Med Hotel Európa-terme, és
elindul a két Szilágyival való beszélgetés. A személyes életutak főbb állomásainak
említése után, egy kellően interaktív műsorban még akár a közönség is beszállhatott
volna érdekesebbnél érdekesebb életútakkal, de aztán mégiscsak megtörtént
az egyszeri, a megismételhetetlen.
No, nem a főorvos úr amúgy alaphangulatot teremtő zongorajátékára gondolok ( hasonló helyzetekben a Für
Elise-nél jobban csak a Boci-boci tarkától rettegnek a zenészek), hanem
arra
a szó legnemesebb értelmében vett nagy és fenséges pillanatra amikor
Szilágyi művész úr, – aki mégiscsak negyven éve gyakorlolja az előadóművészetet
– elszavalta 1990 karácsonyán írt versét.
,,Ez volt a nagy pillanat" - érződött a levegőben az, amitől az élő
műsor több és másabb a készre kreáltnál.
Az eddig összegyűjtött élettapasztalatot átadni életkori sajátosság
- mondta Szilágyi Tibor, akinek már újabb színdarabok forognak a fejében
(sajnos azt már nem tudtuk meg, hogy melyek).
A munkamánia közös tulajdonsága a két Szilágyinak. ,,Ezt a várost csinálni
kell" - mondta a mecénásként közismert Szilágyi László, bár a konkrétumokra
csak sejtelmes utalás történt ez esetben is.
A beszélgetős műsor nem a nagy- és mélyinterjúk lehetőségét
rejti magában, főleg nem, ha a beszélgetésben résztvevők a rendelkezésre
álló időn osztozni kényszerülnek. Nyilván az ,,élőben" zajló esemény nem
ad lehetőséget ismétlésre, vágásra, ezért a moderátor – aki ez esetben
is Pluzsik Tamás volt – sokat tehet a beszélgetés ritmusa felpörgtése érdekében,
mint ahogyan az is megeshet, hogy a szűkösre mért idő éppen akkor jár le,
amikor oldottabbá válna a beszégetés, amikor azt tulajdonképpen elkezdeni
kellene....
S ha a közönségnek maradt is ehhez hasonló érzése, a ,,műsor" mintegy barométerként,
értékelhető jelekkel azt mégis érzékeltette, hogy a színház eddig sikereket
és örömöt adott a feladatát amúgy gazdaként felvállaló színigazgatónak.
A kultúrára áldozni kell; és nem csak nagylelkű mecénásoknak, hanem az
államnak magának is, akár a mecénatúrát elősegítő intézkedésekkel, csillant
meg az a közös érdek mindkét beszélgetőtársnál akkor, amikor az immár tényleg
show-elemnek és a szó szoros értelmében is záróakkordnak szánt, ,,harmadik
Szilágyi" is megjelent a színen: Szilágyi János,alias Johnny, gitárral
és a Csend hangjaival.
T.É.
|