|
Molnár László hetvenöt éves Polihisztor a Borbálák között
Molnár László hetvenöt esztendős A magyar bányászat egyik nagy öregje erős kávét főzött, szénfekete az illatos ital a bányajelvénnyel díszített csészében. Lesik a szebbnél szebb faragott szobrok. Borbála másokat oltalmaz, a mások védelmében emeli kezét. Arcok, mozdulatok, mozaikkockák, történetek, nevek: Szerafin Aurél, Pothornik József, Buzai-Tollner Élő, Till Márton, Solymos András, Kalmár György - főnökök, aknamélyítők, barátok. Hogy mit imádkoztak a salgótarjáni bányászok az aknába való leszállás előtt? Tudom. Ezerkilenszázhuszonnyolcig - akkor voltam négy éves - ezt: Szent Borbála, hozzád fordulunk, a föld mélyébe leereszkedünk, oltalmazz meg minket minden szerencsétlenségtől és bajtól, könyörögj érettünk, légy a pártfogónk mindörökké. Toronnyal, pálmaággal, könyvvel ábrázolt szentek vannak velünk a soproni házban, emlékeztetve minket a Nikodémiában élt előkelő úr, Dioscorus gyönyörű lányára, történetére. Vendéglátónk, Molnár László a gazdája az ajándékszobroknak. Polihisztor a Borbálák között. A város Pro urbe-díjasa. És nem egy nyugdíjas kedvét kereste a város, amikor kijáró tisztelgést adott 1998-ban az elkötelezettségért, a hely történelmének, hagyományainak ápolásáért, megismertetéséért. A régi katonát megtisztelte a Magyar Honvédség parancsnoka is, alezredessé léptette elő. Az életút állomásait járjuk. A bányászathoz meg Sopronhoz igen nagy szeretet fűz. Az előbbihez vékony családtörténeti szál kapcsolódik, az ükapám, Beniczky Lajos Selmecbánya és környéke kormánybiztosa, aki a szabadságharc bukását követően se hódolt be a Habsburgoknak. Sopronhoz annyit: Erdélyből ideszármazó édesapám a város rendőrkapitánya volt, én a honvéd főreáliskolába jártam, katonai pályára készültem, elvégeztem a Ludovika Akadémiát. Ötvenöt éve még a fronton voltam, megsebesültem a Maros menti harcokban, itt, a soproni hadikórházban gyógyítottak, aztán újra elmentem a háborúba, végül angol hadifogság Ausztriában, később a bányamérnöki kar, ötvenegyben avattak mérnökké, hogy aztán magam is aknamélyítő legyek, koborló baráber, vándorbányász.  Huszonnégy esztendeje, szeptember elsején kerültem vissza régi-új városomba, ifjúkori bűneim színhelyére, ahol munka várt, ahol otthonom lett, társam, feleségem, akivel mindmáig együtt élünk szeretetben, harmóniában. Az első öt évben az ideiglenes irodám a Stornó-ház emeletén volt, abban az erkélyes szobában, ahol Mátyás király kidolgozta Bécs elfoglalásának a haditervét.Nevezetes esztendő az, akárcsak az 1980-as, amikor megnyíilt az állandó kiállításunk. Molnár László elmondhatja, hogy a meggyőződés, a hit, az igazság szeretete volt életének irányítója. A bányászoktól fegyelmet és segítő bajtársiasságot tanult, emberséget kapott tőlük, akárhol volt, munkával, tettekkel bizonyított. És büszke erre. Nem gőgös, nem hiú. Kellemesen derűs ember. Alapos. Hangyamód gyűjti tervezett munkáihoz az adatokat. Szeretet veszi körül. A mesterségébe szerelmes. Hevületétől holt dolgok élednek föl, megsárgult iratok lapjairól érdekességek kerülnek elő. Legutóbb, ebben az újságban Straussról, a keringőkirályról. Elégedett? Nem. Mert még többet, jobbat szeretne adni. Az biztos, még ifjúkorában vérébe ivódott a szorgalom, hajlam és készség arra, hogy a jó ügyre sohase sajnálja az időt. Fényképeket, érmeket mutat, tudományos társaságok tiszteletbeli tagságát bizonyító dokumentumokat. A szekrényhez lép, s közben kiváló elődöket emleget, a nagyszerű tudóst, Faller Jenőt, Vendel Miklóst, a világhírű geológust, az alapos Gyulay Zoltán, a munkatársak közül Magyarország egyik legkiválóbb heraldikusát, Tompos Ernőt, a régi diákélet történetét kutató Ormos Károlyt, a középkor szakértőjét, Joubert Edvint, egykori repülős tisztet, a kiváló olajmérnököt, Rosta Ferencet, a GYSEV nyugalmazott főmérnökét, Noga Árpádot, a múzeumigazgatói székben az utódot, Bircher Erzsébetet. Emlékeket őriz, ha visszahajlik a gyerekkorára, Zalaegerszeg tűnik föl, a szülőhely, majd Sopron, 1931-től, egymásba fonódva peregnek el a szeme előtt az állomáshelyek évei, Brennbergbánya, Tatabánya, Oroszlány, Várpalota, Salgótarján. Molnár László - mondja róla egy ismerőse - fontos szereplője Sopron közéletének, igazi nemes, olyan úr, akiben az elme és a szív nemessége van. Minden érdekli. A valóság, amelyben élünk. Nyugdíjas vagyok, de rengeteg a tennivalóm. Sok a rendezésre, feldolgozásra, megírásra való anyag. Fontos, hogy továbbadjam az utánam valóknak. Ahogy Georgius Agricola művét is sikerült. Ehhez a bevezető tanulmánnyal, a szerkesztéssel, a rendkívül nehéz tudományos szövegeket magyarázó lábjegyzetekkel járultam hozzá. Kedves nekem. Akárcsak az a könyv, amely a világ legelső, 1786-ban alapított bányászati társaságáról az osztrák kutatóval, Alfréd Weissel együtt írtunk. Nem egyszer elmondtam: a múlt a dolgok elé olyan fátyolt húz, amely elmosódottá, titokzatossá és mégis valahogy meggyőzőbbé teszi azt. Minden elnúlt történés egy ilyen mágikus csillogásban jelenik meg azok előtt, akik szeretik a historizálást és tiszteleik a hagyományokat. Ebben rejlik a történelemmel való foglalkozás legfőbb vonzereje. Tiszta hangsúllyal beszél. Lelkesen. Családról, az unokáról. A tatabányai hagyományőrző egyesülettől nemrég kapott gyönyörű Borbála-szobor nem tudja, hogy Molnár László hetvenöt éves. A gazda viszont tudja német és magyar szöveggel az imádságot: Szent Borbála az égbe, könyékig van vérbe, arany haja leeresztve, vasrudakkal lecsíptetve. És hát a lényeg: aki ezt naponta háromszor elmondja, annak a kis körme sem lesz bűnbe. |