Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim, akik szeretik
és értik a képzőművészetet!
Azon a rozsda őszön, ötvenhat őszén, ezrek
indultak el a világba. Sokan az életbe a vak halál helyett. Köztük volt
kedvesével - ma férje, Máté Imre költő - egy képzőművészeti főiskolás lány,
Darázs Mária is. Önálló, független művészi elképzeléseivel indult el, és
soha nem állt be, még gondolatban sem a sematizmus primitív taposójába,
és Nyugaton sem hagyta magát becsalni az “útkeresés"-nek nevezett csinadrattás
“modernség" köpenye alá.
Mária a szabadságba menekült, szívében azzal
a lélek-Magyarországgal, amiből később, az elmúlt majd ötven évben száz
meg száz alkotás született. Így azok a képek is, amelyeket most, a csornai
után erre a soproni kiállításra – mondjuk idézőjelbe – “visszahozott".
Ajándékul hozta vissza üzeneteit, azokat a finom csenddel, bölcs színekkel
komponált festményeket, akvarelleket, amelyekről nehéz évekre feszített,
mosollyal és könnyel keretezett életek, sorsok tekintenek ránk. Azokat
a lelkéből visszhangzó érzéseket, gondolatokat, amelyekkel az anya- és
a művészlét különös örvényében sodródó asszony szelíden válaszol a világ
hangjaira.
Darázs Mária művészete két pilléren nyugszik:
a francia és a német táj ihlető erején, amelynek fundamentuma – bármilyen
furcsa is – a művész magyarsága. Magyarsága, amit a pannon dombok melengettek,
a dunántúli erdők szelídítettek, amit a Duna bölcs zsongása táplált. A
magyar táj tálalta az első meghatározó élményeket, adott felhőiben szárnyat
művészi megszületésének.
Darázs Mária alkotásai mesélnek. Mesélnek Münchenben,
Colmarban, Párizsban, Chicagóban, Budapesten, évente három-négy kiállításon.
Most éppen nekünk, Csorna után Sopronban is. Mesélnek a történelmi ég alatt
haldokló falvak, az idő súlyától földnek dőlt keresztek közt imát mormoló
öregek bánatáról. A vizek csodát szikrázó csendjéről, a messzeség bölcsen
kék magányáról, ami egyébként Mária egyik kedves színe, a pireneusi táj
zöld-sárga nyugalmáról, a felkiáltójelként ágaskodó ciprusokról, a szürkévé
szelídült pirén sziklákról. Mesélnek és szemlélődésre késztetnek, ahogy
a távoli hold homlokáról a városra terített fénypalást égből született
nyugalma.
Darázs Mária ecsetével a táj lelkéig hatol. A
felhők és fák szerelmét, a folyók tört felszínén táncoló fényeket, a lombok
szinte néma harangjátékát, a vizek kristálymeséit, a hegyek homlokát melengető
szőlőtakarót teríti elénk. Egyik francia kritikusa azt írja róla, hogy
“elhívatott művész". Valóban, számára az alkotás szent dolog, elhivatottság.
Az általa teremtett mű minden ízében igaz, nem pillanatoktól, mulandó művészeti
divatoktól függő zászlódísz, hanem igazság. Örök igazság, ami bennünk és
körülöttünk létezik, örök igazság, ami Isten ajándéka.
Fények, alakok, tájak, emberek. A mediterrán tenger
partján, a müncheni házak közt is ott munkál a lélek-Magyarország. A haza
egy-egy szívdarabja, amely fáradhatatlanul lüktet, készteti tovább az ecset
selymét, hogy a táj, az ember, a fény, a lét közepére állított alakok üzenjenek.
Üzenjék azt a nyugalmat, azt a messzeséget, amely Darázs Mária művészetében
munkál. Azt a bölcsességet, ami a mindennapok útvesztőiben is megtartotta
őt asszonynak, anyának, művésznek, teljes embernek. Üzenjék azt a hűséget,
amely a szülőföldhöz kötődő szálakat épen tartotta, amitől nem fakultak
meg a megtartó táj színei, amitől nem halkult soha az ének. Üzenjék azt
a derűt és tenniakarást, amivel Darázs Mária most hozzánk, közénk érkezett.
Nem egy napra, nem egy-két kiállítás erejéig, hanem az esztendő nagyobbik
részében, a Rábaközbe, ahol férje hajdan született. Az a férfi, akitől
ezt a verset kapta:
Te vagy az asszony,
Aki napsugarakba öltözködik,-
a rügy fakadásának,
a mag érésének okozója.
Te vagy az asszony,
aki a Hold szarván áll,-
az éj sors-óráinak fejedelme
és a csalogány dalának serkentője.
Te vagy az asszony,
az Örök Fény megtestesítője,
a lét és gyönyör értelme
és élet győzelme a halál fölött.
Te vagy az asszony,
aki Isten tenyerén vándorol.
Az öt oszlop meghalol előtted
és megpillantod a Végtelenség arcát.
Te vagy az asszony, akit szeretek!
Darázs Mária lelkében három malom őröl. Ezért
válaszolt nehezen pár évvel ezelőtt arra a kérdésemre, hogy milyen viszonyban
él egymással az anya, a művész és a feleség. A mai önmegvalósítós világban
tanúságtétel lehet, ahogy Mária akkor fogalmazott: “Önmagamat vigasztalom
azzal, hogy feleségként, anyaként végigküzdöttem a gyereknevelés nem mindig
könnyű feladatát. Sikerült mind az öt gyermekemet útnak indítani az életben.
Remélem, hogy ezzel nemcsak magamért, hanem a világért is tettem valamit.
Abban biztos vagyok, hogy gyermekek, család nélkül a művészi pályám másként
alakult volna, de örülök, hogy így történt és velük!"
Szívből ajánlom Darázs Mária alkotásait értő-érző
figyelmükbe!
Gülch Csaba
(Elhangzott a soproni Széchenyi István Városi Könyvtárban tartott tárlatmegnyitón.) |