|
A meg nem énekelt operett
Molnár Ferenc: A hattyú vígjáték három felvonásban 
 Kárpáti Tünde: Molnár Ferenc drámáinak magyarországi fogadtatás-történetéből (1902-2002) című esszéjében írja:. "A húszas évek általában pozitív hangú, dicsérő kritikáival szemben Molnár a harmincas években már több bíráló megjegyzést kapott a Nyugat-beli színikritikai írásokban. Ezekben a bírálatokban elsősorban a tartalom rovására történő forma felé eltolódó dramaturgiája szolgáltatta az erősebb kritikai hang alapját. A kiváló esztétikai érzékű ítészek már ekkor helyesen mutattak rá arra a ma már tényként kezelt megállapításra, hogy Molnár harmincas évekbeli drámatermése korántsem éri el az előző évtizedek alkotásainak színvonalát."  A soproni előadás friss tapasztalata, hogy a nézőt jobban lefoglalja a látott történet bárgyúsága, anakronizmusa, hihetetlen mese jellege, mintsem a valóban mesterien, brilliánsan megírt számos dialóg. A Soproni Petőfi Színház Molnár bemutatója csak megerősíti az olvasott véleményt, sőt antedatálja azt, hiszen A hattyúból (1920) már az 1921-es Nyugat részleteket közölt.
 A sors iróniája, hogy az előadás leggyengébb része a zene, mely egy-két romantikus hangból, egy nem tudni honnan előkerült Kék Dunából, s egy, a vacsora botrányába fulladt szalonzenéből áll. Amikor a szereplőket veszi a szemlélő nagyító alá, nehéz elvonatkoztatni a már kialakult, valószínűleg sematikus képtől, ami az évek során róluk benne kialakult. Frajt Edit nagy tapasztalattal alakított özvegy hercegnéje megfelel a képnek, ami egy kerítő anyáról bennünk kialakult. A Frajt Edit hűvösségéből fakadóan meglehetősen szenvedélymentes, de a társasági rosszullétet a hitelesség határán megformáló alakítást összevethetjük a magunkban kialakult olvasói képpel. Talán - s ha szabad itt a két anyaszerepet összevetni - jót tenne neki egy kis "kölcsön-karakterizálás" Tímár Éva Mária Dominika hercegnőjétől, akinek "antré"-ja van, mégha ezt egy soproni közönség kevésbé is acceptálja a színháztörténeti tájékozatlansága miatt. A másik anyához, Tímár Évához - a szerző akaratából jóval szűkösebben mérve - az est egyik emlékezetes karakteralakítása köthető.  Varga Szilviának a képtelenség határát súroló, sztereotípiákra épített Symphorosa-formálása annyira karikírozott, hogy még jóindulattal is nehezen illeszthető a hagyományos molnári világba, inkább egy modern karikatúrának tűnik egy más oldalról igencsak konzervatív megjelenítési felfogásban. Egyik sem rossz önmagában, de együtt, egyidőben... Németh Borbála kissé szélsőséges, de dominanciájában eléggé vértelen Alexandrája lehet, hogy a történet élének tompításához, a három hosszú órán át tartó vígjáték elhitetéséhez szükséges. A szélsőségek között passzáló többre hivatott hercegkisasszony schizoid, sőt mániáko-depresszoid megjelenései nem könnyítik meg feltétlenül a műsorlapon jól leírt hattyú-liba molnári mély eszmeiség (az utolsó jelenetben Mária Dominika hercegnő szájából elhangzó történet) elfogadtatását. Ozsgyáni Mihály tanítójának dualisztikus, ma bizony a darabban legnehezebbnek bizonyuló (s amint az előadás közben oldalra vetett vizsgálódó tekintet bármely nézőt meggyőzhet, mégis oly annyira igényelt!) szerepe, a "szegény, ámde lelkiekben gazdag, mégis lemondó, kisnemes tanító - mi is az, amit még kifelejtettem?" veszteség nélkül alig megvalósítható összetett alakja jutott. Molnár és a színpadi élet sem bánik vele kesztyűs kézzel, s a színész is ember. Ugyanakkor Selmeczi Roland - gondoljunk az operett analógiára ismét a szerep elemzésekor! - trónörökösének jó részét (ismét) indulatból, "izomból" alakítja. Az orgánumban, árnyaltságban, kifejezőerőben oly gazdag, tehetséges fiatalember színpadról átsugárzó, vörösödő arca mindig az agresszív alaptermészet átütésére engedi asszociálni - minden bizonnyal alaptalanul - a nézőt.  Ha valakinek kétsége támadna A hattyú "operettre írottsága" felől, elég, ha az este messze laghatásosabb, frenetikus alakítására Makay Sándor Jácintjára gondol, melynek még ebben a prózai formában is saját, mesteri dallama és ritmusa van. A vélhetően sok színész által magának álmodott, egyébként is hálás szerep egyetlen mozzanata, lehetősége sem marad kihasználatlan. Makay miközben mindannyiunkat valóban "döcögősre" nevettet, "otthon van" a színpadon; láthatóan nem stresszes, ugyanakkor nem bántóan rutinszerű az alakítás. A szövegtudás biztos birtoklásában nem okoz nehézséget, hogy a hosszú, nagy monológok hatására kiszáradt torkán szőlőszemeket eregessen le, miközben továbbra is a legjobb ritmusban és megbízhatóan "végszavaz" a többi szereplőnek, sőt a kissé hervadó fürtről szanaszét guruló ördöngős, de egyben balesetveszélyes szemeket lábfejével először eltakarja, majd akkor, amikor a néző éppen a másik szereplő poénján hördül, akkor "passzolja" azokat oldalra, "szélárnyékba", ahol már senkinek nem árthatnak (ÁBEO a színpadon). A mai este az övé, akarja-nem akarja, "jár neki" vagy nem jár.  Nagy Gábor ismét kis karakterszerepben alkot jót; nem hiszem, hogy bármely ilyen típusú darab főszerepében ne lenne képes ekkorát (jobbat?!) alakítani. Kicsit száműzöttnek érzem ez évben szerepét a társulatban, akinek tapasztalatokkal bíró, s hagyományokon nőtt "nemes tromfja" nem is lehet más, csak maga az alakítás.  A jó (és operettszerű) díszletek között, a molnári garderob ruhadarabjaiban zajló előadás azon nézőknek jelent majd elsősorban élményt, akik a színpadon zajló és dicséretesen mértéktartón (Korcsmáros György) megrendezett próza-operett álomvilágában megvigasztalódva szeretnének egy estét eltölteni. Szükséges a gondtalan szórakozáshoz, hogy a színházlátogató ki tudja kapcsolni irodalmi-történelmi-társadalmi kritikai érzékét, hogy a már a harmincas években is jogosan kritizált kicsit l'art pour l'art, de a szakmaiság biztos birtoklásában született Molnár művek ezen példányát gondtalanul élvezhesse. S ezen utóbbival nyilván több is a darab, mint bármely ponyva, folytatásos giccs vagy valótlan világ-show, s ma már ez nem elhanyagolható, talán túl vérmesen nem is kritizálandó színvonal!
|