|
Hunyad és Alsó-Fehér Vármegye építészeti emékei
Hunyad és Alsó-Fehér Vármegye építészeti emékei
A múlt és a jelen valósága egy dunántúli építészmérnök szemével
Szombathely testvérvárosa Vajdahunyad. Vas Megye
pedig Hunyad Megyével ,,testvér".
Így a hivatalosan is megpecsételt kapcsolat
ürügyén, – de mint utólag majd kiderül, egyáltalán nem annak igazolására
– alakult ki a Vas megyei képviselő, Kovács Jenő Dél-Erdély iránti kötődése.
Kovács Jenő építészmérnök
Mára már többedmagával járja Erdélynek eme vidékét
az építészmérnök. Huszadmagával megtisztítja az elhagyott református,
katolikus temetőket, helyreállítja a magyar hősök emlékműveit, felépíti,
megmenti az összeomlástól a romos templomokat.
A soproni Erdélyi Házban tartott vetítetképes előadáson közönségét az Al-Duna mentén vezette be a Bánságba,
Erdélynek erre a közkedvelt turistautaktól igencsak távoleső részébe, amely
– mint kiderült – van olyan gazdag művészeti és történelmi értékeket felvonultató,
magyar vonatkozású emlékekben, mint a Székelyföld.
A határvonal miatt kevesek által látogatott al-dunai
táj Mohács előtti végvárak – Galambóc, Lászlóvára, Rám – romjait
rejti, majd a Zsil-völgyéni végig az ezeréves határon következnek a települések,
amelyeken gyakran a magyarországi vendégek jelenléte hozza elő egy-egy
ottlakó emlékezetéből az elfelejtettnek hitt magyar szavakat. Jellemző:
ezekn a településekenl mind található katolikus, református és unitárius
templom, vagy legalább is azok romjai, és a múltbéli időkre emlékeztető
református temetők is megvannak.
Hunyadi János buzogánya
,,Őraljaboldogfalva", ízelgeti a nevet az utazó,
a Kendeffy-kastéllyal, a csodálatos református templombelsővel, amelynek
freskóin a török a szentek szemét a kinyomta, hogy nehogy vereséget
hozzon rá...
Aztán Hátszeg, ahol a figyelmes és elég bátor utazó
Nopcsa Ferenc emléktábláját és két kisnemesi kúriát is talál, ugyan az
egyiknek General Berthelot a neve, de hát ezen a vidéken sok minden megesett...
Leginkább az 1848-as események keserű emlékét őrzik errefelé a falak, néhol
ledöntött, vagy kiütött betűk hűlt helyét mutató emlékművek, és tömegsírok.
De előbb még a fehérhévízi református templom – építészeti
remekmű – és helyreállításának terve kerül szóba, majd Nagyartény, Somogyvár
– a római kövekből felépített templom – Zajkány, a Hunyadi-emlékművel,
amelyet 1998-ban döntöttek le), holott az 1442-es szeptember 6-ai győztes
csatának állított eméket.
S Vajdahunyad vára is feltűnik, – amióta a vasmű
nem működk, lám: az esővízmosta zsolnai majolika is előkerül, s a vár cseréptetőzete
is színt kap – tovább pedig, elárasztott falvak is előtűnnek,
azaz egy református és egy katolikus templom emelkedik ki a vízből – akár
Bözödújfalu, ismeri fel a szörnyű képet az ember – és, ami legszörnyúbb,
annyira kis település lehetett, hogy még a régi térképeken sem találni
a nevét.
Atán a Maros mente következik. Elhagyott templomok,
vagy dűledezők, gyakran néhány templombajáró teszi ki a gyülekezetet, a
kenyérmezei csata emléke (ki gondolná, hogy a Paul Chinezu-Kínai Paul,
maga Kinizsi Pál?).
Algyógy: a dián az ezeréves templom bejárata oroszlánszobrokkal,
aztán ugyanazon a helyen készült fotó tanúsága szerint, 2002-ben a szobrok
már eltűntek.
Erdély-Hegyalja, a Mócviék, Magyarigen és Bod Péter
emlékezete. A valaha 1000 lelket számláló gyülekezetnek ma öt tagja van.
És az 1848-as vérengzés nyomai megtalálhatók mindenhol.
Lukács Béla szobra 2002 óta áll Zalatna Fő terén, a ,,vad vidéken". Ez
is a szombathelyi Horváth Jenő érdeme, aki évek hosszú során megtanulta,
hogy a helyi pópával, előljáróval, hatósággal hogyan lehet szót érteni
(a sorrend is kb. ez), azért, hogy a megcsonkított magyar emlékművek (is)
állhassanak, a 48-as tömegsírokra jel kerüljön, a hatalmas emlékműbe a
robbanótölteléknek fúrt helyeit eltüntessék. A magyar vállalkozók pénzéből
egy-egy helyi renoválásra is futja, aztán meg kész az alku...
Ompolygyepű, Magyarigen, Sárd, Borosvalkó református
templomok , temetők és mindenhol tömegsírok. Erdélyi magyar errefele soha
nem kívánkozott...: érthető.
Most meg dunántúliak haladnak lépésről lépésre a
sok vért és szenvedést látott területeken, és fedezik fel a borosvalkói
templom és a jáki közti hasonlóságot, a Somogyvár-Demsus elképesztő (akár
honfoglaló ősökre is utalható) fomai-építészeti analógiáját, Borosbenedek
református temetőjét és templomát és a 6000 magyarnak otthont adó Nagyenyedet,
templomaival a kollégiummal. Abrudbánya: két település újból vérengzésre
emlékeztető emlékművekkel.
És Verespatak, a hely, amely a vidékkel együtt az
egykori magyar időket, gazdagságot és fényes kúriás pompát idézi. templomában
pedig egy gyönyörő Szent István kép.
Ma 25-30, mindenre elszánt, útépítésben dolgozó
ember járja a vidéket. temetőket tisztítnak, sírfeliratokat javítanak,
keresik, hogy hol mit menthetnek meg az utókor számára, abból, ami a hajdani
lakók magyarságát idézi. A helyiek már elitélteknek is nézték őket.
Ők maguk, pedig, lényegében kezdik érteni a múltat;
a jelent próbálják megérteni. Például azt, hogy az ottlakókon miért nehéz
segíteni.
A jövőt pedig senki sem ismeri.
Az útépítő magáncégek mecénatúrája által a Dél-erdélyi
valóság megismerése nyomán, a segíteni szándékozóknak mindez a furcsa országjárás
szenvedéllyükké vált, és annál, amit adtak talán valamivel többet is kaptak
már a dunántúli Erdélyt járók.
Legalább is többen közülük így
érzik.
Mert, amint az előadó egy
kérdésre válaszolva elmondta: tizenkilenc érintett cégvezető közül, a többség
első erdélyi útját követően nyaranta családjával visszajár Erdélybe nyaralni,
de legalább a csíksomlyói búcsúra minden évben elmegy...
T.É.
|