CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: Hírek - események

2004. április 19., hétfő 12:24


Holocaust: A múltról beszélni kell, a jövőről gondolkodni

A múltról beszélni kell, a jövőről gondolkodni

    Akik megélték az 1944. évet, akik megélték a hozzávezető kirekesztő politikát, mindig is gyászolni fognak. És azok, akiknek hozzátartozóit elpusztították, mindig is gyászolni fognak. Gyászolni azokat, akiket elpusztítottak és gyászolni a szomorúságot, hogy egy nemzet, amely ezredéven át türelem, népek, népek, vallások kölcsönös megbecsülésének közössége volt idáig eljutott 1944-ben. Nem volt ereje kitagadni magából azokat, akik e szörnyűséget elkövették. És ezt gyászolni kell. Felejteni nem lehet. A múltról beszélni kell, és ugyanakkor a jövőről gondolkodni.

    Nem lehet Magyarországnak olyan kormánya, amely nem vállal felelősséget a zsidóságért. Nem lehet olyan értelmiségije sem az országnak, amely ne azért működjék, hogy a zsidóság és a nem zsidóság között helyreálljon a kölcsönös bizalom. Mert ez a jövőnk alapja. Bizalom és türelem.
    Ahhoz, hogy a jövőt tervezhessük, előbb a múltat meg kell értenünk. Ahhoz viszont, hogy a múltat megértsük, a múltat “be kell vallani”. Azaz nyíltan kell beszélni róla.
    Hatvan év után a Soá történelem már. Történészek kutatják, leginkább azt, amiről emlékanyag maradt fenn. Sajnos azt alig vizsgáljuk, ami az egyén lelkében, gondolkodásában végbe ment. Fehér folt történeti munkáinkban. A “megélt” történelem által feltárt eseménysorozat. Így van ez a zsidó-keresztény együttélés témáiban is.
    A mi dolgunk nyíltan beszélni a konfliktusokról és szélesebb látókörbe helyezi az együttélés történelmét, amely alapkérdés.
    A zsidó- zsidó-keresztény kulturkincs keresztény kultúra hajtásai vagyunk. Szokásainkban, gondolkodási reflexeinkben, az azokon alapuló intézményrendszereinkben. Feledésbe merül, hogy a közös kulturkincs csak hosszú idő után vált ketté és elfeledkezünk az együttélés gyökereiről.
    Ha nem vagyunk képesek felfedezni egymásban azt, ami közös gyökerű, hogyan fogunk teljesen eltérő civilizációkkal békességben, kölcsönviszonyban együtt élni?
    Rendezni kell végre közös dolgainkat. Fel kell oldani azokat a konfliktusokat, amelyek nemzeti és felekezeti összeütközésekhez vezettek.
    A magyar nemzet történelme alapvetően a befogadások történelme volt. Ugyanakkor történelmében, természetében munkálkodtak a kiszorító és kitaszító erők is. A holocaust ideje a legdurvább kitagadó korszak volt. A lényeg mégis a befogadás; ez azonban a kölcsönösség elfogadása. Vannak sajnos most is olyan körülmények, amelyek hátráltatják a kölcsönös nyíltságot. Ilyen a mai helyzetet a piacgazdaságra, a polgári rendszerre való átmenet kiváltotta konfliktusok. Ilyen a történelemszemléletünkben a magyarázó és értékelő mozzanat összekeveredése. Ilyen a közgondolkodásunkban a tévedés, mulasztás beismerésének hiánya.
    Múltunk hibáinak kölcsönös beismerése és kölcsönös bevallása felemel bennünket, s nem kisebbé, de nagyobbá tesz minket.
    Közös jövőről csak akkor beszélhetünk, ha a múltat megértettük, s mindenekelőtt, ha a múltat bevallottuk.
    Mi lesz a sorsunk az új világban? Sokat beszélünk a XXI. századról, globalizációról, informatikáról, integrációról, de keveset gondolkodunk ezek napi következményeiről. Azt hisszük, hogy betagolódásunk ezen új világfolyamatokba nem más, mint ünnepélyes belépés valamiféle nemzetközi szervezetbe. Pedig a jövő, az új életszemlélet megjelenése nem egyeztethető össze ezzel a mi kelet-európai múltkezelésünkkel. Nem lehet összhangban a térség nemzeti, vallási és egyéb acsarkodás-hagyományinak feldolgozatlanságával.
    Az integráció, a globalizáció új típusú embereket kíván és teremt. Legelőbb az emberi gondolkodás, ismeretcsere, érintkezéskultúra új korszakát nyitja meg.
    A közeli jövő az identitáspluralizmus évtizede lesz. A családi, szociális, nemzeti, vallási identitások párhuzamosan és többféleképpen lesznek jelen egy ember életében egy időben. Ahogy most is jelen vannak.  A jövő nemzedékének remélt nyitottsága ezek elfojtását nem fogja vállalni. És ez a nyíltság rákényszeríti a másik nyíltságának tiszteletére. A másság kölcsönös tiszteletére.
    Különösen nekünk, egy kisnemzet kultúrájában felnövőknek és élőknek kell erre a korkihívásra készülnünk. Gyermekeink csak akkor tudnak versenyképesek lenni kultúrában, termelésben, ha erre készítjük fel őket. A tolerancia és az individuális büszkeség harmóniájára.
 


A holocaust csendjei

    A holocaustot négyféle csend veszi körül: az értetlenség csöndje, az iszonyat némasága, a szégyen hallgatása és a bűntudat csöndje.
    Először jön a bűntudat csöndje. A holocaust áldozatai csöndben haltak meg, mert a világ bűnösen néma maradt. Nem tudni rosszabb, mint nem odafigyelni. Ha odafigyelünk, de mégsem segítünk, még mindig hallatszik az áldozatok sikolya. De ha elfojtjuk a tudást, elfojtjuk a sikolyokat. A világ nem szerzett tudomást a titokban, magányos embereken elkövetett hatmillió gyilkosságról.
    A második csönd a szégyen hallgatása, ami az első csönd után jön. Szinte mindenütt, de elsősorban és leginkább maguk közt a zsidók közt a holocaust kerülendő téma lett. Részben azért némultak el, mert attól nem lehetett beszélni, ami kimondhatatlan. De az emberek elsősorban azért nem beszéltek, mert szégyellték, hogy ez velük megtörtént. Ezért a múlt sárga csillaga a szégyen kitörölhetetlen szimbóluma. A bűntudatos hallgatás szégyene és a túlélés szégyene és a túlélés a rossz lelkiismeret szégyenei. A legrejtélyesebb a gyöngeség szégyene. Ennek csöndje mélységes mély lehet.
    Az iszonyat csöndje a tehetetlenség csöndje. A holocaust eredendő valami: úgy jött létre a világon, mint a végső iszonyat metaforája. Ha az ember önmagában kimondja ezt a szót, olyan metaforát idéz fel, amely önmagában iszonyatosabb, mint bármely róla szóló elbeszélés, színmű, költemény, festmény vagy zenemű.
    Mind között a legmélyebb az értelmetlenség csöndje. A holocaustot nem lehet sem megmagyarázni, sem megérteni. Nem volt célja: nem volt sem szabad cselekvés. Nem “illik” bele sem a zsidó, sem a némettörténelembe. Legkevésbé a legújabb kori történelembe. A holocaust óriási ugrás volt a Gonoszba, az értelmetlenbe. A törvényeket az erkölcs szabályozza, de az eseményeket nem irányítja.
    Az áldozatok emlékét, akik csöndben haltak meg, nem örökíthetjük meg. De megörökíthetjük a csöndjüket, a hallgatásukat, és azt a csöndet, amely körülvette őket. Az Auschwitzot övező csöndet állandóan meg kell törni. Ha amikor Auschwitzra még ugyanúgy emlékezünk, mint ma, és valamikor a jövőben ötezer éven belül valami hasonló történne, akkor a csönd jövőbeni foglyai minden bizonnyal tudni fogják, hogy ezen a földön senki nem hal meg csöndben. Tudni fogják azt is, amit a gázkamrákban még nem tudtak az emberek: hogy a mártírhalált haltak csöndje eleven marad, amíg csak él az emberi faj ezen az apró bolygón. De a holocaust elevenen tartásának erkölcsi feladata olyan szolgálat, amely csak a halottaknak szól, nem pedig a még meg sem születetteknek.

Csiszár Á.


Felhívás temetőgondozásra

Szeretettel várnak minden jó érzésű, emlékezni és tenni akaró soproni lakost 2004. április 25-én, délelőtt 10 órakor a soproni zsidó temetőben temetőgondozásra. A 60. év méltó megemlékezéséhez már elindultak a munkák. Szükség van metszőollóra, fűnyíróra, bozótkésre, súrolókefére, sarlóra, bármilyen olyan munkaeszközre, amivel dolgozni lehet és némi harapnivalóra.

Külön köszönetünket fejezzük ki a Hit Gyülekezetének, akik önzetlen és odaadó segítséggel, fáradtságot nem kímélve évek óta tartják rendben a megye zsidó temetőit, így a sopronit is.
Köszönet illeti az evangélikus és a református egyház néhány presbiterét, akik az első hívó szóra megkerestek bennünket.

Köszönettel a Soproni Zsidó Hitközség