CyberPress.Sopron

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem

Az Ágfalván élõ Tama Egon nem babonás. Pedig akár az is lehetne. Tizenhárom éve annak, hogy egy súlyos, sok esetben gyógyíthatatlan kórt gyõzött le orvosai segítségével. Ma már rossz álomként emlegeti az akkor történteket. Mivel remekül érzi magát, alig gondol vissza arra a nem könnyû esztendõre.

- Ha önmagamat kellene jellemezni, mindenképpen a vidám emberek csoportjába tartozom. Habár életfelfogásom alapvetõen komoly, igyekszem a dolgok humorosabb végét megfogni, mert a jókedvû emberek a nehézségeket is könnyebben élik meg. Amikor tizenhárom évvel ezelõtt egy szépnek nem mondható reggelen a nyakamon egy dudort tapintottam ki, könnyedén vettem. Gondoltam, majd elmúlik. Még a feleségemnek sem szóltam. Aztán amikor szemlátomást nõtt az a valami, kénytelen voltam a háziorvosomnak megmutatni, aki fül-orr-gégészeti szakrendelésre utalt. Nem ijesztettek meg túlságosan, de szükségesnek tartották a szövettani vizsgálatot. Nos, ezt az egy hetet nehezebben éltem meg, mint gondoltam. Az motosztkált bennem: mi lesz, ha valamiféle rosszindulatú daganatot diagnosztizálnak. S érdekes módon, amikor megtudtam az eredményt, nem taglózott le, pedig tudtam, a kemoterápia, a sugárkezelés nem gyerekjáték.

- István Lajos professzor osztályára, a szombathelyi Markusovszky kórházba utaltak. A professzor úr feltárta az életkilátásaimat, elmondta, milyen kezeléseket kell kibírnom, mikor mit tehetek, illetve mit nem. Mivel fájdalmaim nem voltak, a körülményekhez képest továbbra is vidám maradtam. Ezt egyáltalán nem kellett magamra erõltetni, szívbõl jött a nevetés, a jókedv. Fõként, amikor a pergõ események közepette egyre jobban éreztem magam. Egy idõ után fizikai erõnlétemet is visszanyertem. Azt mindvégig tudtam, meg nem halhatok, mint sokan körülöttem. Pedig õszinte és kiváló gyógyítóim ezt az alternatívát sem tagadták le...

- Nagy élmény volt, amikor eleinte csak napokra, aztán hetekre, majd hónapokra jöhettem haza. El sem tudom mondani, milyen kellemes érzés volt, hogy visszavárnak a munkahelyemre. Kollégáim meglátogattak, biztattak, s valóban mellém álltak. Egy évig nem dolgoztam, majd ezt követõen másfél évre rokkantosítottak. Amint visszanyertem fizikai erõnlétemet, azon voltam, hogy mielõbb munkába álljak. A délelõttök ugyanis ólomlábon jártak, hiába sétáltam, olvastam vagy tévéztem. Hiányzott a munkahely lüktetése, légköre.

- A betegség egy sor olyan dologra tanított, amelyre annak elõtte nem gondoltam. Feltétlenül bölcsebb lettem, de az értékítéletem is gyökeresen változott. Megtanultam, hogy soha nem szabad feladni. Félni nem, csak bízni szabad, továbbá illik óvakodni a búskomorságtól, a halálfélelemtõl. A betegség egyfajta tartást ad az embernek, értelmet és szépséget a mindennapoknak. Ismétlem, nem vagyok babonás, de más vagyok, mint a betegség elõtt. Dr. Bodnár Mária belgyógyász-onkológus fõorvos lelkileg is mellettem állt, s megtanított olyan dolgok értékelésére, amikre korábban nem, vagy csak kevésbé figyeltem.

- Boldog vagyok, hogy ismét teljes értékû édasapa, férj és munkatárs lehetek. Van úgy, hogy elgondolkozom az életen. Azon, hogy többet kellene törõdnünk az egészségünkkel. A betegségben jöttem rá, hogy akkor kezdünk el vele foglalkozni, amikor már elveszítettük...

Török Magda