CyberPress.Sopron

Vitorlabontó Balatonfüreden, évadnyitó 150 hajóval
www.mti.hu
A Magyar Vitorlás Szövetség alapításának 75. évfordulójára és a Pajtás gõzös 50 évvel ezelõtti tragédiájára is emlékeztek szombaton Balatonfüreden a hagyományos évadnyitó vitorlabontó ünnepségen.
A program a Rózsakertben a versenyzõk felvonulásával kezdõdött. Bóka István, Balatonfüred polgármestere köszöntõjében hangsúlyozta, hogy 1935 óta három év kivételével mindig sor került az eseményre. Kiemelte, jó hír, hogy a tavalyi, vészesen alacsony vízszinthez képest idén áprilisban már 16 cm-es emelkedést regisztráltak.
A polgármester emlékeztetett rá, hogy ötven éve, 1954. május 30-án szintén az évadnyitó verseny alkalmával felborult a nézõket szállító Pajtás nevû gõzhajó és 23-an életüket vesztették. Az õ emlékükre is minden évben sor kerül a Balaton megkoszorúzására.
Hónig Péter, az MVSZ elnöke kiemelkedõnek nevezte az idei esztendõt, mivel a szövetség 75. születésnapját ünnepli. A tavon 2004-ben több mint 140 vitorlásversenyt rendeznek majd.
Az évadot Füleky András, a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium sportügyekért felelõs helyettes államtitkára nyitotta meg. Az idénynyitó versenyen több mint 150 hajó rajtolt el egyszerre a móló elõtti vízfelületrõl.

Több évi munka után 1894-re készült el a ma már világhírû alkotás Feszty Árpád és 12 festõtársa keze nyomán. Május 13-án Pünkösd vasárnapján avatták fel a mai Szépmûvészeti Múzeum helyén akkor állt Rotundában. Két és fél év múlva a mûvet az angliai világkiállításon is bemutatták, de a körképek népszerûsége akkorra már jelentõsen csökkent, felváltotta a sokkal nagyobb érdeklõdést kiváltó film. A Feszty-körképet 1909 májusában avatják ismételten újra, de már új helyen, mivel a Rotundát akkorra már lebontották.

Többször került sor a monumentális körkép restaurálására és többször kerül nehéz helyzetbe az azt mûködtetõ BT. Egyszer le is foglalták a körképet, 1945-ben pedig bombatámadás érte és csaknem fele megsemmisült. Késõbb pincékben helyezték el, majd a ’70-es években a megalakuló Nemzeti Történeti Emlékbizottság, annak tagjai közül is László Gyula javasolja a körkép restaurálását és a Nemzeti Történelmi Emlékparkban való elhelyezését.

Tízéves elõkészítõ munka elõzi meg az anyagok elõkészítését, majd 1990 és 1995 között lengyel restaurátorok segítségével újra felállításra kerül az Emlékpark Rotundájában. 1995. július 14-e az újraavatás napja, azóta öt világrész több mint 60 országának lakói láthatták, közülük a magyarok legtöbben. Összességében csaknem 3 millió látogatója volt a körképnek, 3200 magyar település közül mintegy 2800 településrõl érkeztek ide látogatók.

Nagy László szerint lényegében így lett ismételten európai a körkép, amely összeköti az embereket a Nemzeti Történeti Emlékparkkal, a nemzeti kulturális értékekkel és az európai értékekkel.

A 110 éves évfordulót csendes, szerény tisztelgéssel ünnepelték csütörtökön az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban, ahol az alkotókra, az újrateremtõkre emlékeztek, mindazokra, akik annak idején a Feszty-körképet õrizték és ma a nagyközönségnek ajánlják.

„Emlékezés ez, ugyanakkor erõgyûjtés is azon az európai tavaszon, amikor a nemzeti kultúrákra, a nemzeti kulturális örökségre való figyelemfelkeltés legalább olyan fontos, mint az Örömóda, amelynek hangjai között az Európai Unióba beléptünk” – nyilatkozta Nagy László igazgató.

Hozzátette: „Számunkra egyszerre helyi, nemzeti értéke van az évfordulónak, másfelõl pedig természetesen az európai kulturális integrálódásunknak az ünnepe is. Ennek kapcsán szeretnénk felhívni a figyelmet Ópusztaszerre, a Nemzeti Történeti Emlékparkra, hiszen a Nemzeti Történeti Emlékpark és a nemzeti értékeink egyszerre kötnek össze és különböztetnek meg bennünket Európa más népeitõl”.

Az évfordulón tisztelgõ elõadásokat hallhattak az ünneplõk azoktól akik a körkép történetét kutatták, ismerték és végezték a restaurálással kapcsolatos tevékenységet, így dr. Trogmayer Ottó, vagy Szûcs Árpád, aki restaurátorként végigdolgozta a folyamatot, illetve Feszty Zsuzsa, a festõmûvész leszármazottja. A tisztelgések sorába egy-egy emléklapnak, fényképnek a kiadása, koszorúzás és emlékfa ültetése került.

A rock and roll érkezése

A koncertszervezõk Haley után a többi befutott sztárt – Jerry Lee Lewist, Little Richardot, Roy Orbisont, Eddie Cochrant – is szerzõdtették Amerikából, s nyomukban az amerikai zene is bõséggel érkezett a tengerentúlról. Az új hangvételû lemezeket elsõként a matrózok hozták magukkal, s így aligha véletlen, hogy az új zene elsõ brit központjai a kikötõvárosokban alakultak ki. Mindenekelõtt Liverpoolban pezsdült meg az élet, mert ez a város ráadásul egy kis Amerika volt a szigetországban. Hangulatával, lakóinak faji összetételével, társadalmi, szociális feszültségeivel sokban emlékeztetett az amerikai Dél városaira. John Lennon egyik interjújában így emlékezett az akkori állapotokról: „Mint az állatokra, úgy néztek le ránk a délvidékiek és a londoniak. Az Egyesült Államokban is azt hiszik az északiak, hogy lent délen az emberek csak disznók, a New York-iak pedig azt képzelik, hogy istálló az egész nyugati partvidék. Mi voltunk tehát Liverpoolban az istállóvidék… Angliában itt volt a legtöbb követõje a country and westernnek… Én elõbb hallottam country and westernzenét, mint rock and rollt. Liverpoolban voltak folk-, blues- és country western-klubok, és mi voltunk a következõ újonnan jövõ generáció.” Lennon szavai jól jellemzik a város „adottságait”, ahol a legnehezebb helyzete a fiataloknak volt. Többségük – az iskola befejezése után – nem talált munkát, s számukra a jövõ sem ígért semmi biztatót. Nagyon sokan lúzernek érezhették magukat, s számukra éppen ezért a rock and roll nemcsak hormontombolás, az energiák kiélésének eszköze volt, de egy új, kitörési lehetõség reménye is.

Nemzedéki üvöltés

Angliában az ötvenes évek végéig szintén nem ismerték a tinédzser fogalmát, de az új zene térhódításával a társadalmi erjedés itt is azonnal megindult, s az a bizonyos „generációs szakadék” egyre szélesebbre tárult. A fiatalok azonnal megjelentek a társadalmi terepen, s mindenekelõtt a zene révén vétették észre magukat. A bandákba szervezõdõ osztálytársak, haverok amatõr, skiffle-zenekarokban, sokszor maguk fabrikálta gitárokon kezdtek el pengetni, de már nem a tradicionális brit kocsmazenét, hanem a rockabillyt, bluest, countryzenét játszották. Ezekbõl a pincékben, garázsokban, iskolai ünnepségeken megszólaló, „mutáló” hangokból született meg a hatvanas évekre az eleinte még artikulálatlan, de hamarosan új, nemzedéki üzeneteket is továbbító „üvöltés”, a yeah, yeah, yeah.

Liverpoolban a háború idején született tinédzserek évente 350-400 zenekart alapítottak. Zenéjük ekkor még – az idõközben kommercializálódott, piacosított rock and rollal ellentétben – a szó szoros értelmében underground szubkultúra és lázadás volt. Pincelokálokban, kis klubokban, füstös pincékben született meg, s azok a melós származású gyerekek játszották, akik korábban utcán ténferegtek, frusztrációjukat bandaháborúkban, verekedésekben, értelmetlen italozásokban, hõsködésekben vezették le. Jack Bruce, a Cream alapítója mondta késõbb: „a beatzene a munkásosztály ügye volt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy osztályzene volt, de legtöbben, akik a hatvanas években ezt a zenét megszólaltatták, és világsikerre vitték, a munkásosztályból származnak”. S ahogy Amerikában is a „vidéki” nagyvárosokban (Nashville, Memphis, New Orleans) született meg a rock and roll, hasonlóképpen Angliában is a vidéki iparvárosok (Liverpool, Birmingham, Manchester, Newcastle) prolinegyedeibõl indult hódító útjára a rock and roll második hulláma.

A hatvanas évek elején ezekben a városokban már pezsgett az élet, mert a megnyíló zsilipeken át a társadalom mélyrétegei hihetetlen bõségben dobták felszínre az új zene képviselõit. A liverpooli bandák (Searchers, Swinging Blue Jeans, Merseybeats, Billy J. Kramer) mellett a Move és a Spencer Davis Group Birminghamból, a Hollies, Herman’s Hermits, Wayne Fontana Canterbury-bõl, a Wild Flower (késõbb Soft Machine) Blackpoolból, a Jethro Tull Newcastle-bõl, az Animals és a Family Leicesterbõl indult útjára. Ezek a zenekarok a rock and roll standard sikerei mellett elsõsorban a közérzetüknek, életérzéseiknek jobban megfelelõ rhyhtm and blues felvételeket játszottak. Számukra nem az örömteli, kellemes hangok voltak a fontosak, hanem az elõadók – Muddy Waters, B. B. King, Howlin’ Wolf, Joe Turner, Willie Dixon és mások – személyes élményei, érzései, amelyek nagyon sokban hasonlítottak a saját élményeikhez.

A mesterkélt álomvilág helyett politikai irányultságot és közérzetüknek megfelelõ kifejezési formákat keresõ fiatal zenészeket az a zenei világ érdekelte, amely az amerikai Dél ültetvényein, kocsmáiban vagy börtöneiben született, s amely a nyers, õszinte, nyílt, bátor és kemény hangvételével azonosulási lehetõséget kínált. Ráadásul a blues egyszerû zenei-szövegi formája is könnyen másolhatónak bizonyult, így a három gitár, dob felállású bandák gyorsan szakítottak a rock and roll hollywoodi hagyományaival, a tinédzservilág hétköznapjait kezdték megénekelni a maguk keresetlen õszinteségével, zabolátlanságával. Zenéjükbõl ezért árad még ma is az a fiatalos energia, a közvetlenség és felszabadultság, amely születése idején a rock and rollt is jellemezte.

De nemcsak a rock and roll újjászületésének lehettünk tanúi ezekben az években. A zene köré szervezõdõ szubkulturális jelenségek is markáns változásokon mentek át. Az amerikai példákat majmolók mellett az utcákon feltûntek a fekete bõrökbe öltözött teddy boyok és rockerek, vagy a velük szembenálló, edwardiánus divatot követõ modok. Valamennyien speciális, sajátos életstílust, életformát alakítottak ki, s csak egyetlen dologban egyeztek: fütyültek a felnõttek világára.

Az ötvenes évek második felétõl a fiatal értelmiségiek is eszméltek. Amit az Egyesült Államokban a beatnemzedék tagjai, azt a szigetországban a „dühös fiatalok” néven emlegetett értelmiségi csoportosulás képviselte, amely éppoly jelentõs befolyással volt a szigetország következõ évtizedének szellemiségére, értékrendszerére, életformájára, mint Ginsberg és társai. Ezek a fiatal intellektuelek – Osborne, Wesker, Pinter, Sillitoe a színdarabjaiban, regényeiben, Tony Richardson a filmjeiben (Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága, Dühöngõ ifjúság) – nemcsak megkérdõjelezték, hanem markánsan támadták is a társadalmi berendezkedés, a kiváltságok, az elõítéletek, a tabuk, a szociális igazságtalanságok elavult, megmerevedett formáit, dogmáit, s nagy szerepük volt abban, hogy a hatvanas éveket új korszakként említhetjük a XX. század kultúrtörténetében.

A rockzenében 1962. október 24-ét tartják az új idõszámítás kezdetének. Az angol sikerlistán ezen a napon tûnt fel egy korábban Németországban vendéglátózó, liverpooli klubzenekar, a The Beatles elsõ felvétele, a Love Me Do. S bár ebben az évben még világszerte Amerikára figyelt az új zene egyre népesebb tábora: a twist (Chubby Chekker), a surf (Beach Boys) vagy a soul (Four Tops, The Miracles) sikereit hamarosan elsöpörte egy új hangzás, amit azóta is beatzeneként emleget a világ.

A „liverpooli hang”

A „liverpooli hang” berobbanása éppolyan elemi erejû volt, mint a rock and rollé az ötvenes években. Epicentruma azonban már nem New Yorkban, hanem Londonban volt, s a lökéshullámok innen terjedtek tova a világban. S ahogy az ötvenes években a rock and roll és Elvis Presley, úgy a hatvanas években a beat és a Beatles állt az ifjúsági lázadás és a köréje szervezõdõ szubkultúra és kultúra középpontjában.

A Beatles színre lépése és példátlan sikere 1962–63-ban nemcsak a brit konzervatív kormány bukásával esett egybe, de azzal a kezdõdõ kulturális pezsgéssel is, amely az évtized közepén – immár londoni központtal – éppúgy átformálta a világot, mint tíz évvel korábban a rock and roll. Amerika után Nagy-Britannia is szinte évek alatt „megfiatalodott” a hatvanas években, s ez nemcsak a koncerttermekben vagy az utcán volt szembetûnõ. Mary Quant és miniszoknyája nemcsak a divatot forradalmasította, hanem nagyban hozzájárult a nõi emancipációs mozgalom megerõsödéséhez is. A színház és a film mûvészei a gondolkodást, a divattervezõk, a fotósok és modellek pedig az öltözködést, az utcaképet formálták át. A galériákban új mûvészek – pop art és op art felfedezõi – diktálták a trendet, mint ahogy 1964-tõl Robert Moog szintetizátora is forradalmasította a zenekarok megszólalását. De más mûvészeti ágak képviselõi is kreatív, új korszakukat élték át, miközben létrehozták a Carnaby Street vagy a King’s Road sajátos varázsát, és megteremtették a „swinging London” vibráló imázsát.

A Beatles sikertörténetéhez azonban nem hasonlítható senki és semmi. Õk ugyan Elvis Presleyhez hasonlóan nem lettek „királyok” – csak lovagi címmel büszkélkedhetnek –, de a liverpooli pincezenészek így is messzire jutottak. Negyven évvel ezelõtt, elsõ filmjük, az Egy nehéz nap éjszakája bemutatója alkalmából 200 ezer (!) rajongó volt kíváncsi visszatérésükre a szülõvárosukban. Hasonló ünneplésben addig csak a királynõ részesült, de az azóta eltelt évtizedek igazolják, hogy ez a tisztelet nem volt érdemtelen. A Beatles mítosza ma is megkérdõjelezhetetlenül egybeforr a maguk teremtette zenei birodalommal, s immár az is bizonyos, hogy nevüket beírták az egyetemes kultúrtörténetbe. S feltehetõleg még hosszú ideig tartják majd helyüket a Top 20-ben a legismertebb nevek sikerlistáján.

A Beatles-dalok

A Beatles szerepe és helyzete nemcsak a huszadik század kultúrhistóriájában, de az egyetemes zenetörténetben is különleges: a dal mint zenei forma általuk nyert új értelmet. A zenei szerkezet, a harmóniaváltás, a dallamvezetés, a többszólamú ének, a hangszerelések nagyjából a klasszikus összhangzattan szabályait követik, de mindig van bennük valami kis csavar, van bennük olyan szakasz, amikor ösztönösen felrúgnak mindent. No és persze ahogy megszólalnak, abban abszolút ott az adott kor levegõje és lüktetése. Nem véletlen mondta akkoriban Yehudi Menuhin: a jelenkor életérzésének egyik adekvát kifejezõeszköze a Beatles.

Leonard Bernstein még ennél is tovább ment, õ Paul McCartneyt a XX. század második felének egyik legnagyobb zeneszerzõjeként emlegette, és ezzel a nézetével a komolyzenészek körében sem volt egyedül. Tény, McCartney volt a legmuzikálisabb a gombafejûek közül. Lennon szerzeményei inkább felrázták, feldúlták és/vagy sodorták az embert, Paul viszont olyan ösztönös tehetséggel írta a dalokat, hogy a képzett muzsikusok is csak elismerõen bólogattak. Nem véletlen, hogy más elõadók is inkább az õ dalait dolgozták fel. Az ágyból szinte kiesve, félálomban írt Yesterday például minden idõk legtöbbet feldolgozott melódiája. Megszületése (1965) óta több mint kétezer-ötszáz alkalommal vették fel – Elvis Presleytõl az En Vouge-ig, Smokey Robinsontól Marianne Faithfullig, Ray Charlestól Ella Fitzgeraldig.

Brit beatbölcsõk

A hatvanas években beindult „európai rock and roll”-nak három fõ melegágya volt: a sajátos brit mûvészeti középiskolák, az új hangokra fogékony klubok és néhány, a folytonos zenészutánpótlásról gondoskodó rhythm & blues zenekar.

Az angol mûvészeti iskolák, amelyek az Egyesült Királyság minden közepes vagy annál nagyobb városában megtalálhatók, még a viktoriánus kor derekán jöttek létre, amolyan második oktatási hálózatként a tehetséges, de különc, a hagyományos oktatási rendszerbe beilleszkedni nem tudó diákok számára. Bennük nem voltak szigorúan elkülönített osztályok, nem a végbizonyítványra koncentráltak, hanem a készségfejlesztésre és a tehetség terelésére. A különbözõ tevékenységek gyakran ugyanabban a teremben zajlottak, csak paravánok választották el egymástól az „alkotókat”. A különbözõ emberek és mûfajok olvasztótégelyének is nevezhetõ intézményekben ráadásul negyedévenként bálokat tartottak, és azok idõvel a feltörekvõ új bandák legfontosabb turnéállomásaivá váltak. Csak néhány pop-rock zenész, aki ezekbõl az iskolákból indult a világhír felé: John Lennon, Eric Clapton, Jimmy Page, Jeff Beck, Eric Burdon, Pete Townshend (Who), Keith Richards (Rolling Stones), Roger Waters (Pink Floyd), Ray Davies (Kinks), Roy Wood (Move).

A másik fontos bölcsõnek az ötvenes évek derekán még a dzsessznek otthont adó, de a hatvanas évektõl az új zenei áramlatokra „átkattanó” klubok számítottak. A leghíresebb közülük kétségkívül a liverpooli Cavern és a londoni Marquee. A mindössze 300 férõhelyes Cavern az egész „mersey beat” központja, no és mindenekelõtt a Beatles legfontosabb fellépési terepe volt, és bár 1973-ban bezárták, 1984-ben ismét megnyílt. Régi fénye persze megkopott már, de például 1999 decemberében Paul McCartney jubileumi fellépése rövid idõre visszahozta azt, amit sokan már elveszettnek hittek.

A Marquee klub a hatvanas évek legnagyobb presztízsû londoni koncerthelyszínének számított. Itt mindenki megfordult, aki e korból érdekes, a Rolling Stonestól a Whoig, a Yarbirdstõl az Animalsig, Jimi Hendrixtõl David Bowie-ig, de késõbb gyakorta fellépett a U2 vagy az REM is.

Az afrikaiak persze komolyan veszik a feladatot, hiszen rögvest hat pályázó is került, igaz, a határokon átnyúló nyugat-afrikai vb ötletével próbálkozó Nigéria már tavaly visszavonta pályázatát. Maradtak öten, s a belga Jan Peeters vezette FIFA-szemlebizottság végigjárta, majd minõsítette a pályázókat. Az értékelés szerint a legjobb munkát a Dél-afrikai Köztársaság nyújtotta be. Az apartheid miatti kiközösítés után a sportvilágba alig egy évtizede visszatérõ ország négy éve majdnem megszerezte a 2006-os világbajnokságot.

A FIFA végrehajtó-bizottságában egy szavazattal maradt le a dél-afrikai pályázat a német mögött, úgy, hogy az új-zélandi Charles Dempsey tartózkodott a voksolástól. A döntését azzal indokolta, hogy a választás elõtti éjszaka meg akarták vesztegetni, s ezért nem nyilvánított véleményt. Pedig ha az óceániai szövetség utasítását követve a dél-afrikaiakat támogatja, akkor szavazategyenlõség állt volna elõ, így az elnök döntött volna, márpedig Blatter már akkor sem titkolta, az afrikai rendezés híve. A dél-afrikaiak nem adták fel, ismét jelentkeztek, s esélyeiket javítja, hogy közben rendeztek világbajnokságot rögbiben és krikettben is. A szemlebizottságtól nagyon jó minõsítést kapott Marokkó és Egyiptom is. Utóbbi, elsõ afrikai országként, már a második, 1934-es világbajnokságon is részt vett, Marokkó 1970-ben játszott elõször a legjobbak között, s már negyedszer pályázik vb-re. Az elsõ alkalommal, amikor az 1994-es tornáért folyt a verseny, csak egyetlen szavazattal kapott ki az Egyesült Államoktól. Tunézia, amely eleinte Líbiával párban próbálkozott, jó osztályzatot érdemelt a FIFA-küldöttektõl, de tegnap visszalépett, míg Líbia alighanem tévedésbõl küldhette el Zürichbe a pályázatát.
Tegnap a versenyben maradó négy jelölt félórás prezentációt tarthatott a FIFA végrehajtó-bizottságának 24 tagja elõtt, majd a szemlebizottság számolt be a jelentésérõl. A testület ma délelõtt titkos szavazással dönt a házigazdáról. Az az ország, amelyik 13 voksot kap, gyõzött. Ha nincs meg az abszolút többség az elsõ körben, a legkevesebb szavazatot kapó kiesik, és következik az újabb forduló, míg végül marad egy, amelyik mindent visz.

A 2010-es világbajnokság végül a Dél-Afrika vitte el.