|
Nomen est omen
Nomen est omen
Parti-Nagy Lajos hosszú hallgatás után megjelent legújabb verseskötetét
már a címe alapján, van aki zseniális szójátéknak titulálja, de akad olyan
kritikus is, aki “még az iskolában játszottam így a szavakkal” megjegyzéssel
illeti. Ám az tény, a Grafitnesz 2003-ban Magyarország Európában
Alapítvány szakzsűrije szerint a legjobb verseskötetnek bizonyult, és ezzel
elnyerte a Magyar Irodalmi Díjat.
Minden kétséget kizáróan ötletes címet választott
legújabb kötetének a drámaíróként is jegyzett szekszárdi születésű irodalmár.
A különféle értelmezésekbe azonban nem bonyolódom bele, a lehetséges verziók
kijátszadozása legyen mindenki számára egy házi feladat.
 A
műben elmélyedve kiviláglik Parti-Nagy poétikájának posztmodernitása. Szódalovaglás
(1990) című kötetében az "új érzékenység" kordivatját, a műkedvelő ügyetlenségét
stilizálta modorrá. A test angyala (1990, 1997, Sárbogárdi Jolán néven)
a lányregények műfajparódiájaként vonult be az irodalomtörténetbe. Novelláiban
(A hullámzó Balaton, 1994) és színdarabjaiban a társadalomkritikai komolyság
és a bohózat műfajának keverésével kísérletezett.
Az 51 éves József Attila díjjal is büszkélkedhető
költő a Grafitneszben e “próbálkozásait” terelgette össze hol kisebb, hol
nagyobb sikerrel. Hosszan kell ízlelgetni a szavakat, mint a nemes bort,
hogy a posztmodern nyelvezetet magunkévá tehessük. Egyik, ám fő célját
ezekkel az eszközökkel éri el Parti-Nagy. Nem széles, hanem műértő olvasótábort
szeretne maga köré vonni, erre megy ki a játék. Ha már a célok találgatásánál
tartunk, álljon itt egy másik vélemény, miért is olyan a díjnyertes könyv
stílusa, nyelvezete, amilyen. A megbotránkoztatás (?). A sűrűn emlegetett
lópikula, valamint a rendszeresen visszatérő büfés néni és a személyéhez
szervesen kapcsolódó túlfűtött kifejezések, mind-mind a napjában többször
hallott, sőt már kötőszóként is funkcionáló szavakat, szókapcsolatokat
idézik elénk.
Olyannyira “természetesnek” vesszük azokat, hogy
elengedjük a fülünk mellett, mégis valamilyen érthetetlen, belénk vert
reflexiónak köszönhetően, ha ezek szépirodalmi műben köszönnek vissza,
megbotránkozunk. Ilyen szemszögből vizsgálva Parti-Nagy tökéletes kórképet
fest a globalizálódás útjára lassan rálépő magyar társadalomról. Csak remélhetjük,
hogy ezt a problémafelvetést díjazta a prominens nevekkel teletűzdelt Magyarország
Európában Alapítvány szakzsűrije is.
A grafit tornáztatásának példakötetében jobban elmélyülve
kitörölhetetlenül megragad egy másik jellegzetesség, az agresszivitástól
sem mentes büfés néni állandóan visszatérő motívuma. Amely azt hivatott
jelezni, a költő ifjúkori szerelme, középiskolájának meghódíthatatlan büfés
hölgye volt, és a sikertelen ostrom azóta birizgálja Parti-Nagy lelkét,
gondolatait.
Lényeg a lényegben mégis a már címben is jelzett,
az egész művet, valamint életművet egybeforrasztó rímgyártás, tolltornáztatás.
Természetesen némi Isten adta tehetség nélkül a szavak ilyetén csiszolgatása
holmi fércmunkának tűnik. Parti-Nagy tehetséges, mégis oly’ erőltetetnek
hatnak a rímje, hogy már-már mélyebb értelmet kap az izzadságszagot árasztó
fitnesz szócska. A verejtékes munkával megszült rímek megeszik a szavak
értelmét, ha pedig mégis akad valamiféle kapocs az egymással rímelő kifejezések
között, azt nehéz felfedezni. Nem rossz ha gondolkodni kell egy-egy vers,
egy-egy sor értelmén, az azonban tényleg a mű élvezeti értékéből vesz el,
ha csak arra figyelünk, mit is akar a művész úr.
Rövid fitnesz óraként is
felfogható Parti-Nagy könyve, amely nem árt a tévé uralta való világban.
(Parti Nagy Lajos: Grafitnesz, Magvető Könyvkiadó,
2003)
Stöckert Dávid
|