| ,Nemzetünk hősi halottainak kegyelemteljes tiszteletét megfelelő
módon kifejezésre kell juttatni, és az utókor számára meg kell örökíteni"
- mondták ki 1917-ben, majd a hősök emlékének ünnepét kiterjesztették az
1938 után elesettekre is. A rendszerváltás után a budapesti Ludovika Akadémia
épülete előtt újból felállították a hősök emlékművét, és az emberek, az
emlékezők, ismét fejet hajtanak a világháborúk hősi halottainak, katonai
és polgári áldozatainak emléke előtt május utolsó vasárnapján, a Hősök
napján. 2001-ben törvény erősítette meg a hagyományt, az emlékezést eleinkre,
akik rendületlenül álltak helyt a történelem viharában, akik példát adtak
kései utódoknak. Balassival szólva:
“Az jó hírért névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,”
Nem feledkezhetünk meg történelmünk azon nagyjairól – és azokról,
akiknek nevét a történelemkönyvek nem őrizték meg -, akiknek a hősi önfeláldozása
nélkül ma nem létezne Magyarország, és nekünk nem lenne hazánk.
Hány és hány magyar, Árpád honfoglaló vitézeitől Szent László katonáin,
a muhi és a mohácsi sík hősein, a '48-as honvédeken és a két világháború
bakáin át az '56-os forradalom pesti srácaiig és Tóth Ilonáig tett és tartott
meg esküket!
Mindezek közül tömörségében is a legkifejezőbb a Magyar Királyi Honvédségben
szokásban volt tiszti eskü. Egykor az ifjú hadnagyok, kardjukat egyszerre
kirántva csak annyit kiáltottak: "A hazáért, mindhalálig!"
Itt, Sopronbánfalván, a Hősi temetőben emlékezünk minden magyar
hősre, aki csak létezhetett a magyar történelemben, és hősiessége legyen
bármilyen természetű.
Megemlékezésünkön elsősorban azokról szólunk, azok előtt tisztelgünk,
azoknak emlékét elevenítjük meg, akik esküjükhöz híven fegyverrel a kézben,
parancsot teljesítve estek el a hazáért. Hajtsunk fejet most előttük a
keleti front poklát megjárt, orosz fogságban elhunyt nagy költőnk, Gyóni
Géza Hazatérés című versének egy rövid részletével: "Te már elérted, halott
katona, / Amit mi jaj-jaj mindhiába várunk: / Téged takar a béke bársonya,
/ Már mind valóság, mi nekünk csak álmunk."
A magyar hősök emlékének megörökítése az utókornak olyan kötelessége,
amely önbecsülésünk, nemzeti azonosságtudatunk megtartásának alapvető feltétele.
Erkölcsi követelmény, hogy a magyar hősök emlékünnepén méltó ünneplés keretében
rójuk le hálánkat a nemzet hősei előtt. Ahogy Illyés Gyula fogalmaz:
“Ne feledd a tért, ahol elestek ők,
a földet se feledd,
bárhol hulltak el ők, fajtánk hű férfiai, az a föld
szent ügy hős-helye lett.
Mert hol tiszta ügyért s így lám, temiattad –
érted is hulltak el ők:
terül az bárhol, a föld,
rejtelmesen egy terület!
Úgy az övék, hogy már a tied.
Ne feledd hát a teret, hol bár a lebírt had
bár legutolsó hátvéde ledőlt!
Míg nem feleded:
nem nyugszanak ők. Nem holt, nem letiport sereget
emészt el ott – vagy akárhol – a sírhant.
Új hont érlel a föld.”
A költő ennél többet is állít. Szükségünk van arra, hogy megismerjük
és elismerjük nagyszerű eleink hősies, áldozatos, a nemzetet, hazát szerető,
azt megvédő, gyarapító cselekedeteit, legyenek azok világra szólóak, vagy
csak szűk körben ismertek. A hont, a hazát, a szűkebb pátriát magatartásuk,
cselekedeteik példaadása teszi – így lesz jelenlétük időtlenségbe emelkedő,
mindenkor jelenvaló, a társadalom megújulásának mértékadó meghatározója.
Helyénvaló, hogy időről időre felelevenítjük nagyszerűségüket, hogy emlékhelyek
hirdetik hősiességüket, hűségüket és kitartásukat, mint ahol most vagyunk,
a Hősi Temetőben. Mi több, a hősi példamutatás életünk részévé kell váljon,
napi gyakorlattá, gondolkodásunk meghatározó elemévé.
Egy másik, szintén Illyés Gyulától származó gondolat szerint: a múlt
nincs magától. A múltat minden generációnak, minden társadalomnak meg kell
alkotnia. Ez alól nem lehet kibújni. Az a társadalom, amelyik nem tudja
ezt megtenni, mert nem engedik neki vagy nem képes arra, akkor annak jövője
sem lesz. Fontos, hogy a múltunkkal tisztában legyünk. Nagy terhet jelent,
hogy a társadalom demokratikus fejlődése előbb '45-ben, majd '56-ban elkezdődött,
majd megint megszűnt. A mai generációknak rendbe kell tenniük a múltat,
a történelem rostáján megszűrni azt, és az igazi nemes értékeket kell megőrizniük,
továbbadniuk a jövőnek.
Nem könnyű a rostálás, a nemesnek a talmitól való szétválasztása.
Nagyon sok kérdést lehet feltenni és különféleképp megválaszolni az első
világháborúról, a második világháborúról, talán még '56-ról is. Jó lenne,
ha az emberiség és benne a magyarság sorsfordító, rengeteg véráldozattal,
szenvedéssel, megaláztatással és üldöztetéssel járó eseményeiről tiszta
képet alkotnánk, megállapodott értékítélettel viseltetnénk.
Van olyan felfogás, miszerint voltak igazságos háborúk és igazságtalan
háborúk, és aki igazságtalan háborúban vett részt, azt csak áldozatnak
lehet tekinteni. Én ezt nem osztom. Számomra az a fontos, a mértékadó,
hogy az egyén a közösséggel kapcsolatban hogyan viselkedett. Aki föláldozta
az életét másokért, aki megmentette mások életét, aki teljesítette a kötelességét,
aki bátor volt, aki önzetlen volt, az igenis tiszteletre méltó, bármilyen
helyzetben is van. Hosszasan sorolhatnánk a példákat.
A Hősi temető fái alatt a földben a magyar katonák mellett
orosz és német sorstársaik is nyugszanak. Életükben ellenségek voltak,
készek arra, hogy esküjükhöz híven, kötelességüket, a haza parancsát rendületlenül
teljesítsék. De a halálban megbékéltek. Úgy vélem ők éppúgy hősök, akiket
egy rettenetes hatalom a csatamezőre odahajtott, odaüldözött, és akiket
ott széttapostak, szétlőttek. Ők az orosz vagy a német nép számára hősök;
áldozatok és hősök egyúttal, ugyanúgy, mint a mi Don-kanyarbeli katonáink
vagy a munkaszolgálatosaink vagy a pilótáink és más bajtársaik.
Amikor a magyar hősökre emlékezünk, emlékeznünk kell őrájuk is, ezt
kívánja a tisztesség és a becsület.
Ők nyugodjanak békében, mi éljünk békességben.
(Palotai Györgynek, a bánfalvi hősi temetőben elhangzott ünnepi beszéde). |
