|
Mozgalmas Mozart
A XX. Régi zenei napok 29-i, keddi rendezvénye 20.00 órakor a Liszt Ferenc Konferencia és Kulturális Központ nagy(Liszt)termében az Orfeo zenekar Mozart hangversenye volt. Közreműködött az énekkar, szólisták Malcolm Bilson (c-moll zongoraverseny K49), Csereklyei Andrea, szoprán, Halmai Katalin, mezzoszoprán és Timothy Bentch,tenor (Davidde Penitente, K 469)  A hangverseny bevezető számaként A varázsfuvola-nyitány, K620 hangzott fel nagyon szép előadásban. Már ekkor hallani lehetett, ami a későbbi műsorszámok alatt joggal erősödött meg mind a hallgatókban, mind a látható gesztusokkal reagáló zenekari tagokban, hogy a zenekar erősségei a vonósok és a rézfúvósok, mely képbe a fafúvósok nehezen illenek, s az egyik hangszerrel nem lehet (nem tudnak) pianó-t fújni. A kontraszt azért bántó és a veszteségért márcsak azért is kár, mert egyébként tisztelet a zenekar és karmestere, Vashegyi György előtt a nyújtott teljesítményért. Nagyszerűen muzsikáltak, kiváló a hangzásviláguk, nagyon jók és megbízhatók bőgőseik, technikai nehézség alig akad vonósaik előtt. Zenészek, akiknek az adott kor zenéje - karmesteri és Bilson-i segítséggel - vérükben van.  A c-moll zongoraverseny alkalmat adott a nézőknek, hogy meggyőződjenek Malcolm Bilson humoráról és toleranciájáról, mikor a fortepiano egy hangja felmondta a szolgálatot. Hosszas rábeszélés és hangolás után már hajlandó volt tisztességesebb hangokat is kiadni a szerencsétlen "klónozott doboz", de egyes hangok feltűnően tompán, fénytelenül szólaltak meg így is. A strapát azonban - egy db újabb póthangolással - a továbbiakban már jól bírta. Analógiaként eszembe jutottak régi zsigulijaim, melyeknek a szelepállítása csak a szervíz kapujáig tartott. A darab alatt csak erősödött bennem az érzés, hogy addig nem hagyom fortepiano-ra rábeszélni magam, ameddig meg nem látom rajta a Steinway ( ad analogiam BMW) címkét. A versenymű egyébként a fafúvósok csaknem teljes, knock-out-szerű győzelmével ért véget. A művészet csodája, hogy a rozoga hangszer és az erőszak ellenére a közönség felismerte (újra felismerte?) Malcolm Bilsonban azt a fantasztikus megújulási képességet és gazdagságot, melyet minden mű megszólaltatásába bele tud vinni. A vastapsot a művész egy Mozart szonáta lassú tételének csodálatosan gazdag megszólaltatásával hálálta meg - örömünkre.  A bűnbánati zsoltár, melyet most hallottam életemben először, sok meglepetéssel szolgált. Először is minden tudományos vizsgálat nélkül sem lehet kétséges, legalábbis a Requiemet ismerők számára, hogy a mű a gyászmise számos részletét "előiratszerűen" tartalmazza, s más zeneszerzők műveire sem esik néha nehezünkre az asszociáció. Néhány különbség azonban határozottan észrevehető. Az első, hogy a Requiem lényegesen árnyaltabb, jobban gazdálkodik az énekesek hangjával és változatosabban használja a dinamikát (ebből a szempontból is érettebb mű). Viszont a Dávid-zsoltár sokkalta virtuózabb, áriái lényegében önálló hangversenyáriák, s az énekkar szopránszólamának is igencsak kellett az intonációkkor kapaszkodnia. Úgy érzem, hogy a feladattal a zenekar dícsért szólamai és az énekkar mellett a legjobban Halmai Katalin birkózott meg. Minden említett akadály és image-rontó megjegyzés ellenére szép és tanulságos hangversenyt tudhatunk magunk mögött. S noha Mozarttól hangfelvétel nem maradt fenn közvetlenül, nyugodt lelkiismerettel ki lehet mindazt válogatni, amit Mozart tökéletesen így képzelt el megvalósíthatónak, s azt is teljes lelkiismereti nyugalommal tessék kiszelektálni, amire a nagy magyar lírikus eképpen asszociált: "Gondolta a fene!" - DI - |