CyberPress.Sopron

Lk 10.1-12,17-20 Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni készült. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra. Menjetek! Úgy küldelek benneteket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit ne üdvözöljetek. Ha betértek egy házba, először ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll békességetek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ott abban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert a munkás megérdemli a maga bérét. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket s hirdessétek: Közel van hozzátok az Isten országa! De ha betértek valamelyik városba és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de azért tudjátok meg: Közel van az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodoma sorsa könnyebb lesz azon a napon, mint azé a városé. A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram - mondták -, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Így válaszolt nekik: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek. Nem fog ártani nektek semmi. De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”

Azt hiszem, sokak előtt és jó ideje nyilvánvaló, hogy az emberekkel törődni kell. Ehhez idő és ember kell. Ahol ez a kettő megvan, ott van remény arra, hogy a törődésnek eredménye lesz. Ha más nem is, de legalább meghallgatják azt, aki magából, idejéből ajándékozott.
Minden más, a fenti evangéliumi részletben olvasott feltétel ebből az egyszerű gondolatmenetből levezethető. Az aszkétikus élet, a tárgyakhoz nem ragaszkodás, a személy függetlensége egyenes következménye a feltételeknek, melyek minden "humán" foglalkozásra valamilyen módon érvényesek. Amikor valaki ilyen értéksorrendet támaszt, akkor alig van helye más, énközpontú, személyes kapcsolatnak. Persze ez a feltételrendszer "működik" minden más kapcsolatban is. Szektákban, társadalmilag nem kívánatos csoportokban , függőségbe kényszerítő környezetekben, ott, ahol emberek a szeretet valós vagy vélt hiányában élnek.
Bizonyos fajta testi közösség, legyen az egy pasztorális látogatás, egy focimeccs vagy egy virtuális, de legalább a lekötöttségen keresztül realizálódó kapcsolat már elég lehet a szellemi közösség primitív formáinak kialakítására.
Ebben tehát nincs különbség Jézus tanítványai és bármilyen más szellemi áramlat képviselői között.
Azt is láthattuk, hogy a csodás jelek jó része "reprodukálható", maga a "varázslási verseny" sem döntő a hirdetett igazságok valódiságának eldöntésében.
A valódi különbség az, ami az Istennel kötött alku tartalma: mindent Isten nagyobb dicsőségére, semmit a tanító különleges hasznára szükségletein felül, mert a "szerződésben lekötött" fizetség láthatatlan és nem "előre fizetett". Az igehirdető hite is megmérettetik minden egyes kapcsolatban, amikor nincs közvetlen visszaigazolása, nincs közvetlen pénzben megmérhető jutalma a szolgálatának.
Tetszik, nem tetszik, a valódi kérdések csak ezután a bevezető után következnek. Az első és legnagyobb: annak, hogy valaki jól végzi a munkáját, van-e kézzelfogható, értékelhető eredménye? Szükséges-e intézményrendszer a misszió működtetéséhez? Megváltoztak-e a Krisztus ajkáról hallott szavak azzal, hogy intézményesült az egyház?
Elméleti kérdések, melyeknek azonban fontos következményei vannak. Komoly egyháztörténeti áttekintés, hiteles élet szükséges ahhoz, hogy valaki mérlegelendő véleményt nyilváníthasson.
Talán nem nagyon nagy tévedés, ha ma, amikor az általános és "elvárható", látványos sikerek többnyire hiányoznak Jézus közösségének építésében, a legelsőként felteendő kérdésnek azt tartjuk, hogy a tanítvány belépett-e egyáltalán mások házába és nem csak a ház előtt elhaladtában rázogatta le szorgalmasan az utca porát, miközben messziről, szinte átokként nem felejtette el visszakiabálni: a "de azért tudjátok meg!"-et . Az, hogy az idézőjelet mi követte, az is megér egy külön eszmefuttatást. Minden értékeléshez ugyanis azt is jó tudni, hogy a hetvenkettőbe mindnyájan beletartozunk.
- DI -