CyberPress.Sopron

Drámai végkifejletek Magyar film nem kapott díjat Karlovy Varyban
Népszabadság • Csákvári Géza • 2004. július 12.

Hiába vett részt Magyarország két versenyfilmmel - Janisch Attila Másnap címû lassú tempójú thrillere és Nemes Gyula A mulandóság gátja címû, a Kopaszi-gát lepusztulását bemutató kísérleti dokumentumfilmje - a XXXIX. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon, a szombaton véget ért csehországi mustrán egy díjat sem kapott magyar alkotó.

A 20 ezer amerikai dollárral járó nagydíjat, a Kristály Glóbuszt az Al Ruben vezette zsûritõl az Andrea és Antonio Frazzi rendezte Certi Bambini (Gyerektörténet) kapta, amely egy tizenkét éves fiú bûnözõvé, egészen pontosan (bér)gyilkossá válásáról szól. Dramaturgiai szarvashiba: a történetet teljesen nyilvánvalóan, elõre kitalálhatóan mesélik el; a cselekmény lineáris része harmatgyenge, szinte agyonnyomják az eltúlzott flashbackek. A néha neorealista elemeket giccses tanmesével elegyítõ mozi nem fogja helyreállítani az olasz film egyre megkopottabb hírnevét, maradjunk annyiban, hogy legalább korrekt, jó szándékú munkáról van szó.

Én sokkal inkább annak a horvát-bosnyák koprodukcióban készült Tu (Itt) címû dolgozatnak adtam volna a Kristály Glóbuszt, amely végül is a zsûri szintén jelentõs - de sokkal kevesebb pénzzel járó - különdíját kapta meg. Zrinko Orgesta rendezõ az utóbbi évtized horvát valóságáról, társadalmi problémáiról beszél. A rövid etûdökbõl összeálló film úgy mutat be sorsokat, hogy a kis darabkákból végül valóban összeáll a kép: ez nagy rendezõi kvalitásról tanúskodik. Orgestának sikerült elkapnia az életnek azokat a pillanatait, amikor ugyan nem történik semmi komoly, kézzelfogható tragédia, mégis mély fájdalmat érzünk. A titok az apróságokban rejlik, olyan finomságokkal van tele ez a mozi, amelyekbõl azonnal át tudjuk érezni az ábrázolt sorsokat.

A sajtóbeszélgetésen meg is jegyeztük, hogy ilyen mély fájdalom- és depresszióábrázolás szokatlan egy fiatalabb közönségnek (is) szánt mû esetében. Zrinko Orgesta szerint ez mindennapos dolog Horvátországban: egy tanulmányban kimutatták, hogy déli szomszédunknál a megbetegedések egyik fõ oka az elburjánzó depresszió. Bár a rendezõ ehhez mosolyogva hozzátette: ha nem volna depresszió, a XX. században nem készült volna ennyi kitûnõ magyar és lengyel film.

Érdekesség, hogy a Philip Morris-különdíjat szintén horvát mû, Vinko Bresan - az ismert író, Ivo Bresan fia - Svjedoci (A tanúk) címû, kevésbé sikerült háborús drámája kapta. Ez különösen annak a fényében értékelõdik fel, hogy a horvát nemzeti filmgyártás komoly válságban van: évente csupán mintegy három-öt film készül. Ráadásul egy idõben nem tud két rendezõ forgatni, mert nincs két stábra elegendõ szakember az országban.

A kritikusok nemzetközi szövetségének zsûrije az orosz Valerij Todorovszkij A mostohatestvérem Frankenstein címû családi drámáját találta a legjobbnak. Bár kicsit ijesztõen ez is családi körnek indul, a fizikusként dolgozó, két gyerekével boldog házasságban élõ Krimov megtudja: nemrég elhunyt fiatalkori szeretõjétõl van egy idõsebb fia, Pavel. A szituációt az teszi igazán pikánssá, hogy Pavel háborús veterán; elvesztette az egyik szemét, és pszichésen is zavart. Féltékeny öccse nem kedveli újdonsült testvérét, és megkéri pár haverját, hogy verjék meg. Pavel azonban még mindig a harctéri ellenséget látja maga körül, és mindent megtesz, hogy megvédje a családját. A rendezõ pedig jó érzékkel vezeti át a szociológiai-társadalmi drámát a személyes hangvételû tragédia felé. (A családi dráma egyébként visszatérõ, talán a legfontosabb témája a friss európai filmnek, számos ilyen mû szerepelt az információs programban is.)

A Karlovy Vary-i fesztivál programját és hangulatát abszolút pozitívnak értékeljük - bár a versenyfilmek színvonala nem volt a legjobb. De ez egyrészt betudható az európai filmmûvészet utóbbi években folyamatosan megfigyelhetõ visszaesésének is. Másrészt az is tény, hogy a legígéretesebb alkotókat, mûveket elszipkázza a három monstre rendezvény - Berlin, Cannes és Velence. Sztárokat is nagyon nehéz már idecibálni, most is csak azokat sikerült, akik éppen Csehországban forgatják új filmjüket (Elijah Wood, Jacqueline Bisset vagy a záróestén életmûdíjjal kitüntetett Roman Polanski).

A rendszerváltozás után megvolt a komoly esélye annak, hogy a vasfüggöny lebontásával együtt a régió legnagyobb filmes eseménye is összeomlik. A fesztivál vezetõi azonban sikeresen életben tartották a mustrát. Információs programjában a legfontosabb fesztiváldarabok bepótolhatók, tehát annak is érdemes eljönnie, aki esetleg nem tud eljutni a három nagy fesztiválra.

Ez azonban nem lett volna elég a túléléshez. Kell az a rengeteg fiatal is, aki ma már szerves része a rendezvénynek. Sosem láttam még olyan fesztivált, amely ennyire laza volna. A szocreál hangulatot árasztó fõ helyszínt, a Thermal Hotelt pedig feldobja a rengeteg kolbászsütõ és sörsátor, ismerek olyan kollégákat, akik rendszeresen több kilót fölszednek az itt töltött bõ egy hét alatt. A hátizsákos egyetemisták pedig szinte bekebelezik a fürdõvárost, a bulihangulat ellepi a vetítési helyszíneket is. Az is pozitív, hogy az elõadások kezdése elõtt pár perccel ingyen is beengedik az embereket, így a fesztivál minden egyes vetítése telt házzal zajlik. Az idén egyébként a több mint 230 filmet mintegy 125 ezren nézték meg: ez új nézõcsúcs.

Az Európai Unió pontosan tudja, hogy hány tehén legel rétjein, de arra vonatkozólag csak becslései vannak, hogy hány ember él a 25 tagországban - jelentette ki Michel Vanden Abeele.

Az Eurostat igazgatója azért nyilatkozott errõl a belga L'Echo címû lapnak, hogy az Unió vezetõit felszólítsa arra, hogy hagyják abba a szükségtelen adatok felhalmozását.

"A kergemarhakór miatt pontosan tudjuk, hogy hány tehén van Európában, de arról nem tudunk pontos adatokat szolgáltatni, hogy valójában hány ember él az Unióban" - nyilatkozta a 'fõstatisztikus'.

A legutolsó év, amelyrõl teljes adatok állnak rendelkezésre 2001. és akkor 80587601 tehén volt Európában. Emberbõl jelenleg körülbelül 450 milliót tartanak nyilván.
 Reuters

A fõvárosi hidak karbantartása egyre halasztódik. Nem életveszélyesek ugyan, de felújításra szorulnak, ugyanis nagyon rossz állapotban vannak – mondta Apáti Ernõ, a Hídépítõ Részvénytársaság vezérigazgatója. Szerinte ennek oka elsõsorban a pénzhiány. A hídállomány bizonyos százalékát évente fenntartásra, felújításra kellene fordítani, de ez nem történik meg. Leszögezte: nem budapesti és nem magyarországi, ez világjelenség. Az unióban erre vonatkozóan egyelõre nem létezik semmiféle norma, de azt szokták mondani, hogy az állomány értékének egy-két százalékát minden évben fenntartásra kellene fordítani, ennek ellenére ez nem következik be.

A szakember nem tudta megmondani, hogy hazánkban jelenleg hány híd van, de azt megjegyezte: csak Budapesten több százat tartanak nyilván. Ezek fenntartására évente milliárdokat kellene költeni, erre viszont nincs keret. Apáti állítja: tûzoltás jellegû javítás folyik Európában mindenhol, hiszen a hidak többségét az illetékesek csak akkor kezdik el felújítani, amikor azok már közel kerülnek az életveszélyes állapothoz. – A Margit hidat is fel kellene újítani, itt is nagy lemaradásban vagyunk. Az utolsó komoly beavatkozás 1978-ban volt, azóta semmi komoly restaurálás nem történt. Sajnos, a forgalmi viszonyok nem teszik lehetõvé azt, hogy kivegyék – mondta. A szakember információi szerint ez csak akkor kezdõdhet el, ha valamelyik északi híd elkészül. – Nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz rá szükség elõbb – hangsúlyozta Apáti.
Forrás: Magyar Rádió

Egy helyi ember a különbséget magyarázza. A Volt fesztivál nyugat-magyarországi, nem úgy mint a mezõtúri, tokaji, vagy idõnként az EFOTT. Mások az emberek. Gondolom a kulturáltságra céloz. Tévesen. Talán több a fiatal, diszkón nevelkedett, pipás/csíkosmackós fiatal. És akkor?

Roy és Markovic

A Voltnak egy sajátossága biztosan van. Utólagosan levont következtetés: durva zenéket játszanak, sokat. Mindegy, hogy rock vagy elektro. De az is lehet, hogy csak mi futottunk folyton ilyen zenékbe. Leszámítva a berockosodott Roy és Ádámot, akik próbálják megénekeltetni az egyre borongósabb eget kémlelõ ötven fõs közönséget.

Valójában, sokakkal együtt mi is az éjfél után kezdõdõ londoni LTJ Bukemet jöttünk megnézni. Danny Williamson alias Bukemmel kapcsolatban már a "neves dídzsé" kifejezés sem pontos. Legendáról beszélhetünk ugyanis. Egy, vagy talán már több generáció alapmûvei kötõdnek nevéhez. Logical Progression, Earth, Demon's Theme... Egyelõre azonban maradjunk az alapozásnál. Journey inwards.

 
Bukem 
Boban Markovic a nagyszínpadon. Személyében pedig egy igazi nemzeti hõst tisztelhetünk. A soproni közönség talán kissé visszafogottabban mozog a szerb rezesek zenéjére. Igazából csak a legismertebb dalok késztetnek jelentõsebbnek nevezhetõ csípõ- és karmozgásra. Hiába, nem, ez nem Pécs, ez nem Szeged. Az osztrák határsávon nincs meg pontosan az az életérzés – üsse kõ, legyen ebbõl is sztereotípia.

A szentély ezen a fesztiválon, ezen a napon egy kisebb sátor, ahol szigorú figyelmeztetés hirdeti: belépés csak 18 éven felülieknek. Sorba állunk, lehetetlen színû pecsétet maszíroznak a csuklómra. Bent semmi nyoma a felnõttségnek. Ugyanazok az emberek, mint odakint. A színpadon emberkísérlet, emberperformance, bekötött szemû vállalkozó kedvûekre próbál hatni a társulat. Igen jó elõadás. Fõleg a hagymát habzsoló nõk lehelete. Hagymásrétes-imitálás. Részletesebben majd egyszer.

Bukem for all
Minél elõrébb tartunk az idõben, annál nehezebb bejutni ide, egyre nagyobb sorbanállás, egyre kevesebb gumikötélen himbálózó ember.
Bukem elõtt még hátra van néhány dj. Az ízí hip-hopról lassan hangolódunk át az egyre durvább ütemekre. Aztán valamikor hajnali egy után színpadra lép Bukem és állandó MC-je, vagyis megmondóembere, Conrad. Ekkorra már lépni is alig lehet a sátorban. Bulizósabb drum’n’bass-re számítunk, minõségire. Meg is kapjuk, a közönség végre önfeledt, elengedi magát, és körpályára állított táncolási kedv uralkodik el.

A dj és az mc gyakorlatilag teljes összhangban tud tolni egyet-egyet a hangulat feliratú potmeteren (is). Fél óra elteltével már hihetetlennek tûnik, hogy vége lesz egyszer. Pedig.

Visszatérve a korhatárra. Mellettem arcizomrángásban szenvedõ tinédzserek vihorásznak azon, ahogy a többiek táncolnak. A helyi diszkóban felszedett tudásukat próbálják idõrõl idõre megvilantani. Milli Vanilliék mégis közöttünk vannak. Elég idétlenek, fõleg, ahogy megpróbálnak meggyújtani egy cigit. Szívjad, ne fújd. Nem segít. Egy órán keresztül próbálja kiégetni a dzsekimet. Nem sikerült. Azért valamit az én generációm még jobban tud.

Útban vissza, a sátor felé még beleütközünk a Viva színpadába, ahol eszméletlen ütemben forog a bakelit, masszív rémálmok oka lesz ez, a néhány méterrel arrébb található sátrakban. A hullafáradt reggelen a színpadbontás embertelen hangjaira ébredünk. Biztonsági õrök elnyûtt tekintetet próbálja meg végigkövetni távozásunkat. Felkelt a nap. Jöhetne valami közhely arról, hogy Sopron, meg hûség, meg város.
Oké Volt.
 
Szabó Gergely

- Az egyházak korábbi elképzeléseivel szemben az állam nem támogatja az úgynevezett bõvített rekonstrukciós programot – mondta el Áts Tamás miniszteri biztos. A miniszterelnök úr és Hiller István miniszter úr is több ízben jelentette ki, hogy központi költségvetési forrásból fogják finanszírozni a Mátyás-templom mûemléki rekonstrukcióját. Folyamatosan tárgyalunk a tulajdonossal, majd a jogerõs építési engedélyek birtokában reményeink szerint kora tavasszal kezdõdhet meg a templom teljes rekonstrukciója, azonban már ez év októberében is látható jelei lesznek, hiszen életveszély elhárítás címen a fõtornyot fel fogjuk állványoztatni, és azokat az életveszélyessé vált kõelemeket fogjuk átvizsgáltatni, amelyek az elmúlt idõszakban köztudottan sok problémát okoztak a tulajdonosnak.

- Minderre mennyi pénzt költ az állam?
- A csökkentett programú beruházás várható költsége körülbelül 3,5 milliárd forint lesz, de erre pontos összeget csak akkor fogok tudni mondani, amikor a kiviteli szintû tervdokumentációja elkészül a beruházásnak.

- Az egyház 2001-ben bevezette a belépõdíjat, ezzel õ tudna-e mégiscsak részt vállalni a fölújításból?
- Információnk szerint éves szinten körülbelül 800 ezer, azaz közel egymillió látogatója van a Mátyás-templomnak, ez százmillió forintos nagyságrendet jelent bevételként az egyháznak, ez egy csepp a tengerben.
 
Kádár Dóra

Egyes nézetek szerint a Prut és a Szeret között kell keresnünk Etelközt (folyóköz), ahol a nyugati irányba vándorló magyarok a honfoglalás elõtt hosszabb ideig megtelepedtek, s a csángók õsi rétege azokból adódik, akik akkor nem vándoroltak tovább, hanem itt megmaradtak. Más nézetek szerint a csángók történelme összeforr a székelyekével, a kora középkori magyar állam a Kárpátokba telepítette mint természetes határra az õrizettel megbízott székelységet, és az ettõl keletre esõ területeken az utak, gázlók, szorosok mellé elõretolt ékekként települtek csángó falvak, amelyek a kisebb nomád támadásokat megállították, a nagyobbakat megtorpantották. A fönnmaradt földrajzi nevek ez utóbbit látszanak igazolni.

A Székelyföld népességmegtartó ereje véges, mostoha mezõgazdasági környezete további kirajzásokhoz vezetett, így jöttek létre Moldovában késõbb is csángó települések, s tán innen származik a csángó elnevezés, hogy „elcsángáltak" a közösségtõl. A huszita háborúk után is Moldovába menekültek a magyar túlélõk. Némely nézetek szerint a Brassó környéki falvakban megtelepedett székelyek is csángók.

A határõrizet és a birtokviszonyok gyökeres átalakulása Mária-Terézia és II. József idejében nem csak itt, hanem Európa-szerte elindítják a mezõgazdaság átalakulását, a nagybirtokrendszer megszilárdulását, a paraszti életforma azóta is megoldatlan folyamatos átalakulását. A székelység történelmében bekövetkezik a Madéfalvi veszedelem, ismét egy nagy kirajzás, a Monarchia területéhez tartozó Bukovinában alapítanak hét falut (Andrásfalvát, Boldogfalvát, Hadikfalvát, Istenfogadj-ot, Istensegíts-et, Józseffalvát s Magyarfalvát). Õket is csángónak nevezi az általánosító, egybemosó szemlélet.

Európa parasztságának két válasza volt a történelem kihívására. Az egyik a születésszabályozás, amely az egykézéshez vezetett, a másik a kirajzás. A nagyobbrészt katolikus csángók és székelyek válaszára jellemzõ, hogy az említett hét falu lakosságát egy csángómentõ akcióban 1941-ben áttelepítették elõbb a visszacsatolt Bácskába, majd onnan menekülniük kellett az ország belsejébe. Nem egészen kétszáz év alatt ennek a hét falunak a lakossága megtízszerezõdött, miközben Európa népessége csak megduplázódott.

Nem ez volt az egyetlen csángómentõ akció. A bukovinai csángók között a XIX. század 80-as éveinek elején, több rossz termésû év után, erõs mozgalom keletkezett a hazába visszatérés ügyében. Ugyanazon idõben történt az aldunai réti földek kiszárítása s töltésekkel való biztosítása. Ez a kincstári terület alkalmas települ kínálkozott, és az 1882-ben Somssich Pál elnöklete alatt megalakult csángó magyar egyesület erélyesen munkába vette a visszatelepítés ügyét. Körülbelül 100 000 forint gyûlt össze, és 1883-ban Odescalchi Artur herceg Bukovinába indult, hogy körülbelül 1000 munkást visszahozzon a hazába. Ezek helyett azonban több mint 3000 jelentkezett, ellátásukról nem volt kellõen gondoskodva, az új falvak sem a Duna, sem a belvizek ellen nem voltak kellõen megvédve, és így a gyarmatosok újabb nyomorúságra jutottak. A telepítést külön kormánybiztos vezette. Három falu épült: Székely-Keve Kubin szomszédságában, Sándoregyháza és Hertelendyfalva, Pancsova közelében. Egy másik akció Déva környékére telepített csángókat, akik hamarosan megint román alattvalókká váltak.

Ebben a fogalmi zûrzavarban csak azt nevezhetjük csángónak, aki annak vallja magát. A hagyományos paraszti életforma és a faluközösségek megõrizték a nyelvet, amely elszakadt a tömbtõl, erõs román hatásoknak volt kitéve, de sok elemében még ma is föllelhetõk a székely nyelvjárás jellemzõi. A XIX. század második felében létrejött az erõs román nemzetállam, s iskolával, hivatallal, kényszerrel és egyházi közremûködéssel megkezdte a csángók jó románná alakítását. Kisebb csoda, hogy egyáltalán találunk még olyanokat, akik megszólalnak magyarul, õriznek valamit a hagyományokból. 1990 után megváltozott a magyar kisebbségpolitika, a csángóknak is jut valami a magyarországi támogatásokból, és az a tapasztalatom, hogy a legkisebb ide eljutó támogatás is nagy változásokat képes elindítani. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk, a magyarságukat vállalókat gyanakvás és közmegvetés kíséri sokhelyütt.

A székelyek és a csángók sorsa párhuzamos, az elrománosodás folyamata a szórványban mindenütt gyorsabb és radikálisabb, mint Csángliában.

Meséljük már végig a történetet, ami a történelemkönyvekbõl általában kimarad. A Rákóczi - szabadságharc korában Magyarországnak mindössze 3-4 százalékát vonták mezõgazdasági mûvelés alá, a földbõl élõ népesség nagyobbrészt a közös használatú árterek, legelõk, kaszálók, erdõk, havasok használatából élt, ahogy élni tudott. A birtokrendezés és a nevesítés vezetett oda, hogy a hatalmas területek betagolódtak egy-egy nagybirtokba, a szabadparaszti és jobbágytelkek aprózódtak, a terjeszkedésnek, a növekvõ népességnek nem jutott föld, a máig továbbélõ kisgazda és parasztpárti világnézet innen eredeztethetõ. A Székelyföldet csak százéves késéssel érte el a havasokat is magántulajdonba adó, telekkönyvezõ kapitalista szellem. Arányosításnak nevezték a rendeletet, lényegében azt jelentette, hogy a völgyben meglévõ földtulajdonok arányában osztották el a hegyek, havasok területét a tulajdonosok között. Ezzel végképp kihúzták a földet a székelység lába alól. Most már nem Moldova a vándorlás, kirajzás iránya, hanem Románia egyéb területei, a XIX. század végén csak Bukarestben kétszázezernél többre becsülik a magyarok létszámát, s akkor még nem beszéltünk a többi dinamikusan fejlõdõ román városról Konstancától Krajováig. Jóval Trianon elõtt megkezdõdtek azok a folyamatok, amelyeket a nagyhatalmak döntése csak továbblódított. Félmilliónyi székely kitántorgott Amerikába (lásd: Ábel Amerikában). Most éljük az utolsó kirajzást, a cél most már szinte bármely ország, amely hajlandó befogadni az idegent, a legtöbben Magyarországra távoznak. Az utóbbi tíz évben háromszázezerrel fogyatkozott a romániai magyarság létszáma.

Mi tartotta meg a csángókat évszázadokon át? Távol a magyarságtól, idegen környezetben, szegénységben. Talán a vallásuk, amit szabadon gyakorolhattak. Most, az utóbbi évtizedekben éppen a vallás az elrománosítás legfõbb terepe. A XIX. században, a XX. század elején még küldtek egy- egy magyar papot a Székelyföldrõl segítségképpen, és voltak imakönyvgyûjtõ segélyakciók az anyaországban. Most aláírásokat gyûjtenek a csángók, vallási vonalon lobbiznak a magyar nyelvû misékért. Pár éve a pápa az ökumené szellemében Bukarestbe látogatott, de valahogy nem fért bele a programjába a katolikus vidékek meglátogatása az országban, bizonyára nem akart felesleges diplomáciai bonyodalmakat kavarni. A fiataloknak román az öntudata, Olaszország irányába készülõdnek, ahol a rokon nyelv és a katolikus vallás megkönnyíti a beilleszkedést.

Itt hallottam, valakitõl idézték, ha Magyarország lemond a csángókról, akkor elõbb-utóbb lemond a székelyekrõl is. Egészen máshogy hangzik, mintha az anyaországban mondja valaki, és más keserûség hatja át, ha Erdélyben bukik ki az ajkakon. Mi keresnivalónk van a nagyobbrészt románul beszélõ falvakban? Gyanakvás és idegenkedés követi lépteinket, mintha ellenséges terepen járnánk.

Még két rövid történet a pesszimista folyamatábrázolás végére, annak érzékeltetésére, hogy a romániai magyar politika milyen furcsa röppályákat vesz fel ezen az otthonos, mégis idegen terepen.

Klézsén járt Markó Béla politikus, a tévébõl ismert személyiség, így mesélték nekem, be is gyûltek a kultúrházba vagy száz-százötvenen. A magyar-magyar találkozó úgy zajlott, hogy megkérték, beszéljen magyarul, nekik nemigen van alkalmuk ezen a nyelven informálódni a politikai helyzetrõl, de engedje meg a Tisztelt Markó Béla úr, hogy õk pedig románul tehessék föl a kérdéseiket, mert nekik így könnyebb. És ezen a módon zökkenõmentesen folyt a társalgás, olyannyira jó hangulatban, hogy a végére az egyik helybeli megkockáztatta a magyarul megszólalást. A következõt mondta: Nagyon megköszönjük Markó Béla úrnak, hogy mi moldvai románok ilyen szépen beszélhetünk magyarul.

A másik egy vicc. Tudom: a vicc halála, ha elkezdik megmagyarázni, de itt mindenképpen vázolnom kell az elõtörténetet. Hat-hét évvel ezelõtt hallottam a magyarországi eredetit, akkoriban Torgyán volt a parlament primadonnája, napirend elõtti hozzászólásaival tematizálta a közbeszédet, sokan röhögtek rajta, különösen értelmiségi körökben, az egyszerûbb emberek körében pedig õ volt az, aki kimondja a valódi kritikát. Az eredeti róla szólt, megfogalmazva azt a felemás helyzetet, ami népszerûség és elutasítás között ingadozik egy politikus megítélésében. A klézsei változat: Terroristák törnek be az ülésezõ román parlamentbe, fejükön csuklya, kezükben gépfegyver. A képviselõk föltartott kézzel fölállnak, néma csend. Az egyik terrorista megkérdezi: - Melyik a Markó Béla? (románosan mondják: Marko Belo). – A megszólított fölemeli a kezét. Ismét a terrorista: - Na, Belo, bukj le! – és tratatatata, lelövik az összeset.
Krebsz János-