CyberPress.Sopron

Lk 12.32-48. Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát. Adjátok el, amitek van, adjátok oda a rászorulóknak. Készítsetek magatoknak kimeríthetetlen erszényt, elfogyhatatlan kincset a mennyben, ahol nem fér hozzá tolvaj, és nem rágja szét a moly. Ahol a kincsetek, ott a szívetek is. Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Legyetek ti is készen, mert olyan órában, amikor nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” Péter megkérdezte: „Uram, ezt a példabeszédet csak nekünk mondod, vagy mindenkinek?” Az Úr így válaszolt: „Ki a hű és okos sáfár, akit ura szolgái fölé rendelt, hogy ha eljön az ideje, kiadja részüket az élelemből? Boldog az a szolga, ha megérkeztekor ura ilyen munkában találja. Mondom nektek, hogy minden vagyonát rábízza. De ha a szolga azt mondja magában: Uram csak sokára tér vissza -, és elkezdi verni a többi szolgát és szolgálót, eszik-iszik meg részegeskedik, akkor ennek a szolgának az ura olyan napon érkezik meg, amikor nem várja, és olyan órában, amikor nem gondolja. Kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja. Az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap. Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.

Minden kommunikáló alapvető kérdése, fundamentális kétsége az, amikor felteszi a címben és a mai evangéliumi részletben olvasható kérdést: " Kinek mondod ezt? ". Jézus sem felel nyíltan a tanítvány kérdésére, pedig "csípőből" nyilván így hallatszana a válasz: "Természetesen mindenkinek!". De ki az, aki meghallja és ki az, akiben megfogan az elhintett gondolat? Milyen magot hint a kommunikáló? Olyant, ami majd beérik és ezerszeres termést hoz, vagy olyant, ami ugyan hirtelen, látványosan nagyra nő, de valójában csak használhatatlan, gyom, csak mások elől szívja a vizet?
A kommunikáció felelőssége az az alapvetés, miszerint csak értéket, valódi értéket, soha nem hazugságot érdemes az embereknek közvetíteni. Ez önmagában szép gondolat, de feltételezi azt, hogy a szolgáló tisztában van a működés feltételeivel, és van értékrendszere. Amennyire könnyű kimondani a szót, annyira nehéz a felelet, hiszen ki az az ember, aki egész életét abban a felelősségteljes tudatban éli le, hogy kapott valamit, van talentuma. Nem képzelt, nem léggömbként növesztett, nem a munkafelvételi beszélgetések petárdapuffogtató és nagyon is kiismerhető rendszere uralkodik rajta és mondandója kiszámítható, hatásvadász tálalásán, hanem egyenesen Istentől kapott és gyarapításra átvett tehetségét köteles beteljesíteni, melynek (Isten nevében szétosztva gyarapodott) eredményéről egyszer majd mindannyiunknak számot kell adnunk.
"Kinek mondod ezt", és miért engeded, hogy annyi gaz is nőjön? Miért nem nyilvánvalóbb az a világban, hogy mit is kell gondoznunk, hogyan is kell cselekednünk?
Harsogó környezetünk nem védett területén kell "kigazdálkodni" a kapott talentum kamatjait. Vajon mennyire vagyunk megelégedve a csődölő, a pénzünkért alig és kiszámíthatatlanul kamatot váltó bankjaink teljesítményével? De vajon megéri-e az, hogy környezetet váltva egy kevésbé látványos gyarapodás alig hallható hangjait, alig látható jeleit (vagy a fülünk romlott, a szemünk lát homályosabban?) helyezzük figyelmünk középpontjába? Miért kell hálásaknak lennünk egy-egy "nagy pofonért", ami a felszínre hozza a hangos dolgok lényegtelenségét és a csendben zajló, addig lényegtelennek látott események fontosságát? Eddig is láthattuk volna!
Mennyit is vertek-vernek rajtunk hűtlen szolgák, és mennyit is vertünk mi, hasonlók, másokon? Amikor az írástudók felelősségét ismételjük fenenagy elszabadultságunkban, akkor bizony visszajön a kérdés: Kinek mondod ezt? Pedig eggyel előbb kell meghallani az Ő lépéseit, mint ahogyan odaérne! Aki már állt őrségben, éjszaka, az tudja, hogy a sötét ezer nesze hogyan nyújtja végtelenné a mozgó időt, és hogyan csal meg érzékünk, amikor annak múlását saccoljuk. Pedig az akarattal ébren tartott figyelem az, ami az őrség hasonlatából meg kell, hogy maradjon! Nem passzív várakozásról van itt szó, nem unaloműző szórakozásról, hanem a meg-megálló pillanat és az elrohanó évtizedek tartós szinten-tartásáról.
A szó pedig csak azokhoz érhet el hatékony kimondottságában, szó szerint, "expressis verbis" - ahogyan a latin mondja -, akik legalább megpróbálják az életet ilyen hatékony tudatosságban, a mindig-jelenlétben leélni. Nekik mindnyájuknak szól a tanítás, nekik mondod ezt, Uram. Akár imádkoznak, akár cselekszenek, a jelenlét tudatában, a megjelenést várva teszik le perceik terhét. Magukban és másokban növelve a talentumok mennyiségét: igazi értéket teremtve és igazi értékteremtésre adva példát, serkentve másokat.
- DI -