A nem-szentimentális betűvetők rossz álma, ha évi rendszerességgel kell valamiről tudósítani, tényleg valami legalább mélyenszántónak látszót kell produkálni, lehetőleg még nem mondottat, újat, aktuálisat. Az emberek ma különösen nem szeretik a példaképeket, nagyon nem szívlelik, ha valaki tökéletlenségükre emlékezteti őket. Részben érvényes ez az olyan örök-ifjú gondolatra, mint amely Szent István királyunk ünnepén kellemetlen aktualitással tolul a kimondani köteles penzumok közé, nyelvünk-tollunk hegyére.

Az idei megemlékezés két gondolata - kimondjuk vagy nem mondjuk - friss napi hírekből származik.
Az első eszünkbe kell, hogy juttassa: egy országot vezetni nehéz. Minden látszat ellenére és minden áltudomány ellenére, melyet egy letűnt rendszer hamis oktatása plántált még sokunkba. Sokan vannak az ellenérdekeltek, s ha a kezdet kezdetén nem olyan alapokra épül a vezetés, mely hosszú távon is biztos (nevezzük-e sziklának, noha ez a szó sokakban ambivalens még mindig), akkor az meginog, tönkremegy, meghasonlik és összedől. Teljesen nyilvánvaló mindjárt az is, hogy soha nem szentesítheti ez a gondolat az öncélú vagy hamis alapgondolatokkal induló és keménykezű uralkodást. Szent István soha legendáriummá nem híguló uralkodása tiszteletet kellene, hogy ébresszen, például kellene, hogy szolgáljon mindenki számára, akinek valaha is eszébe jut, hogy másokat szolgáljon.
Szent István, az új kenyér ünnepén mindjárt a szolgálatból következő gondolat: kiket is kell szolgálni? Túl nyers és túl kegyetlen ahhoz, hogy alap nélkül bárki ki merte volna mondani: tényleg az ország egy harmadának gondjai vannak a mindennapi kenyérrel? Tényleg ilyen keveseket szolgált volna, akinek nem erre kellett volna szegődnie?
Ha kudarcot vall egy vezető, az legtöbbször nem csak személyes kudarc: az is. De mi lett volna Magyarország keresztény alapelveivel, ha Szent István vall kudarcot? Hova integrálódhattunk volna? Mire hivatkozhatnánk most, Európa gyökereinek, állandó értékeinek keresésekor, hogy hazataláljunk?
Halk, de határozott válasz az ez évi Szent István ünnep sokasodó kérdéseire a másik hír, amikor valaki úgy döntött kis hazánkban: még a családtagjának jogosan megítélt kitüntetés sem kérdőjelezheti meg függetlenségét, amikor arról a posztról van szó, melyre éppen azért választották, hogy az legyen. A vezető sorsa. Valamiképpen - látszólag - szembekerül családjával és mégis jól dönt. Nem gyönyörű üzenet ez augusztus 20-án? A dolog talán rejtett szépsége pedig ott van, hogy nem mindennapi családból származik az, aki így dönt. Ott, abban a családban ebből nem lesz vita, nem lesz acsarkodás, mert náluk ez nem szokás. Már volt hasonlóra példa nem is olyan régen, s az időben visszagombolyított fonál végét Szent István (s talán még más) tartja.
Ha fel is hangzik, ha különösen aktuális is az ének:"Hol vagy István király?", jó látni a nem teljesült vágyak között azt is, hogy a nemes elvek is úgy folytatódnak, ha nem is olyan látványosan, ezer éves államiságunkban, mint ahogyan minden év ünnepfordulója megtermi a maga kérdéseit, melyekre válaszokat kell adnunk. Jó válaszokat.
- DI -