Ezekben a nagyszerű pillanatokban, amikor valósággá válik egy-egy ésszerű, jogszerű és amúgy lényegében természetes állapot – jelen esetben az emberalkotta határokon való akadálymentes átkelés – , szóval ezekben a nagyszerű pillanatokban, azért azt megérzi az ember, hogy a világ, valamiféle alapvető erők hatása alatt mégiscsak (és mindenek ellenére) jó irányba halad.
Ezekben a nagyszerű pillanatokban, – ha ugyan kis időre is – de megtörténik az átváltozás. az illuzió valósággá válik.

Gondolok jelen esetben konkrétan arra a tapasztalatra, amikor 270 fő – egyszerre mind ismerősök és idegenek – elindulnak Harkából, Doborjánba. A két település egymástól évtizedekig egymás számára elérhetetlen távolsága, (amúgy az alig több, mint huszonegynéhány kilométer) megtételéhez (legalább) egyet előbb a történelemnek is kellett fordulnia.

Azért az EU-s tagsággal járó szabad határátkelés lényegileg még mindig illuzió, hiszen útiokmányra, sőt annak ellenőrzésére is szükség van (?), mi több, valószínűleg, hogy a távolabbi jövőben sem lehet csak úgy kisétálni az országból kivezető bármely út mentén, hanem kizárólag a kijelölt helyeken lehet majd a határon átkelni, de az illuzió pillanatokban mérhető valósággá válása immár jelzi a visszafordíthatatlant.

Mert: az utak márpedig azért épültek, hogy azokon az útra indulók a kiszemelt célhoz eljuthassanak.
A trianoni határ által a semmibe vezetővé vált utak így élednek maguk is fel több évtizedes álmukból és azok akik ezt az újjáéledést talán már nem is annak élik meg, ami valójában, úgy indulnak el, hogy természetesnek tartják azt, amire ezelőtt alig másfél évtizeddel még csak vágyódni is alig lehetett: hogy pédául csak úgy, átkerékpározzunk Doborjánba, Liszt Ferenc szülőházához.

Kétszázhetvenen indultak útnak vasárnap, 215 felnőtt és 55 gyerek. Kétszázhetvenen voltak azok, akik a már lassan illúziótlanná váló világban valóságosan is megtapasztalták ,,az újra együtt"-érzést. A szerencsésebbek még a dédszülők történeteiből hallhattak azokról az időkről, amelyekben a közös táj, a közös ünnepek, a közös vásárok, a közös élmények révén a más-más anyanyelv, a viselet, a szokások nem jelentették akadályát a találkozásoknak, az útraindulásoknak.
És szintén a szerencsések közé sorohatják magukat azok, akiknek ezt nagyszülei, majd szüleik is elmesélték.

Vasárnap kétszázhetvenen elindultak Harkáról Doborjánba. Illuzió és valóság összefonódása közepette, ,,emlékeztetőül" egy útlevélellenőrzés, majd vidám, nem túl nehezen teljesíthető túra során gurultak a kerékpárok Doborján felé, a hely felé, amely mindig is sokat jelentett Lisztnek, és ahova mindig vissza-visszatért.

Kétszázhetvenen örültek vasárnap a közös túrának, az immár Doborjánig vezető útnak, a szülőháznak, a szíves fogadtatásnak és közöntőnek, annak a hangulatnak, amely a ,, a lelki nemesség, határtalan szívbéli jóság, szellemi kiválóság" és ,,a csodálatos zseni"szellemisége hatott át.
Kétszázhetvenen örültek közösen a valóra vált illúziónak, ami lassan a mindennapok természetességévé válik majd, és nem kizárólag kivételes alkalomnak számít majd.
Újból (legalább) érteni fogjuk egymás nyelvét, de mindent megteszünk azért is, hogy beszélni is minél jobban tudjunk magyarul, németül, horvátul. Itt együtt figyelni fogunk egymásra, és természetesek lesznek a háromnyelvű feliratok, (nem az üzlet miatt), hanem magunk és egymás értékeinek megbecsülése miatt.

Legalább is nem lehet már messze az az idő, amikor az, hogy csak úgy átrándulunk Doborjánba annyira természtes és megszokott cselekedet lesz, mint az, hogy végighallgatunk egy Liszt-darabot.

Mert mennyire természtes manapság az, hogy végighallgatunk egy Liszt-darabot?

Fotó: TZs-TSz