Lk 16.19-31 Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. Örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerült. De csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit. Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették. Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt. Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban. Fiam - felelte Ábrahám -, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem. Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki. Akkor arra kérlek, atyám - mondta újra -, küldd el legalább az atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére. Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak. De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak. Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”

Ritkán kapnak határozók ekkora szerepet nyelvünkben, mint ennek a történetnek az időhatározói. Ezek a mondatrészek uralják a létigével és azzal a történetet, hogy kegyetlen és következetes emberi idősorrendiségbe rakják az eseményeket, ezzel teremtve valós és átvitt módon újonnan értelmezhető viszonyokat.
Csak kapkodjuk a fejünket, ahogyan repkednek a volt, az akkor, a van, a most az újszövetségi szövegben. Mintha a sokidejűség mégis egyidőben, egyszerre zajlana. Mintha a kinyilatkoztatás tudatosan mosná el az időkülönbségeket, miután definiálta és hangsúlyozta létüket, hogy észrevegyük az idők egységét, s benne Isten folyamatosságát, aki a VAN-ban meghatározza a mi folyamatosságunkat is cselekvésben, hitben, kötelességben.
Amikor a jelenről beszél a történet, ahol összetorlódnak az emberi múlt, jelen és jövő szereplői, akarva-akaratlanul "hozzá rímel" bennünk a 2Kor 6.2 szövege és annak értelmezése: "Nos, most van a kellő idő, most van az üdvösség napja!"
A történet szereplői - és természetesen az evangélium hallgatói - csupán "ízelítőt kapnak" abból, hogyan állnak egymás mellé, "kiegyenlítve" a teljes élet dolgai.
Megér egy gondolatot, hogy - kép a képben - a testvérek figyelmeztetésére született példabeszéd véghezviszi-e mindazt, amiért a gazdag könyörgött, mint ahogyan életünk központi kérdése az, hogy a megváltás ténye és üzenete miképpen épül be a mindennapjainkba.
A látványosan leomló híd sokszor kap központi dramaturgiai szerepet a művészek - elsősorban a vizuális művészet - alkotásaiban. "Felhívó" szerepét akkor tölti be, ha olyan lehetőség szakad meg a partok közötti folyamatosságban, amelynek szükségét a szereplők valamelyike drámai módon kénytelen nélkülözni. Nos, a "jézusi dramaturgia" sokszorosan felér egy-egy filmjelenettel, rézkarccal, s elsősorban a barokk ember, a sokmozgásos alkotások szereplőinek megtorpanása ragadt talán meg legjobban bennünk művészettörténeti barangolásainkban.
Ez a Lukács-evangéliumban "megbúvó" apokaliptikus kép megerősítő üzenet azoknak, akik vállalták annak kockázatát, hogy a meg nem jelenő halottak ellenére most van itt az idő, s egy - talán utolsó - felhívás azoknak is, akik Lázár és a gazdag késői sorsutódai a Földön.
- DI -