|
Vigyázat! Közönségpróba!
És Rómeó és Júlia
írta William Shakespeare
Vámos Miklós ötlete és Mészöly Dezső fordítása alapján
az előadást létrehozta:
Nagy-Kálózy Eszter
Rudolf Péter
Horgas Ádám
Ha van értelmiségpróbáló és ugyanakkor értelmes játék a színpadon, akkor az "És Rómeó és Júlia" az. Mint minden jó darab, egyszere több szinten és több kérdésre is feleletet ad, mint minden igazi művészet, felhívó jellegű, mégpedig a jóra hív, magasra helyezett, de elérhető mércével mérve a teljesítés igazságát.
A színpadon - a tévedéseket elkerülendő - nem egy Rómeó és Júlia parafrázis játszódik, hanem maga a darab, vagy legalábbis egy utalásokkal, felhívásokkal teli önálló színmű. Valahogyan úgy, mint ahogyan megállunk egy hatalmas fenyő előtt, megcsodáljuk törzsét, kérgét, ágait, megsimítjuk tűleveleit, de tudjuk, belül és konkrétan csonkíthatatlanul valljuk, hogy mindez a nem látható gyökerekből és földből táplálkozik. Anélkül nincs, nem is lehet.
A darab egyértelmű, szellemes, visszavonhatatlan és megcáfolhatatlan választ ad arra a kérdésre, amit a magát modernnek valló kor tett fel fiataljainak egykoron, behurcolva vámként a jólét igéretével együtt a könnyű szellemi birtoklás, a hamisított szellemi tulajdon fogalmát. Megjelentette a többszázas "tartalomkönyveket", melyeket magyarázni lehet, de a valóságban mégiscsak az élményt lopta el velük minden hiszékenytől, azt, amitől klasszikus egy klasszikus. Azóta is nyitottnak tűnik a kérdés az iskola- és oktatáspolitikánk alapján, hogy meddig irthatók, meddig csonkíthatók, meddig ritkíthatók még a klasszikusok?
Az "És Rómeó és Júlia" - Rudolf Péter szavaival - csak egy mesélői helyzet megengedte lehetőséggel és szabadsággal él, hogy elmondja, a modern kor eszközeivel megtűzdelve felhívja a figyelmet az örök kérdésekre, amivel foglalkozván váltak igazán klasszikussá a klasszikusok.
Nincsenek távol a komor tragédia mai előadói a humortól, az emberi esendőség kritikájától, és ott mutatják ki a színház Janus arcának segítségével a dolgok kettősségét, ahol csak lehet, ezzel talán "leporolva" azt a réteget a Shakespeare darabról, ami sokaknál a mondva csinált kifogás.
Nehogy azt higgyük, hogy ez egy "könnyített" darab! Akár mondanivalóját, akár előadásmódját nézzük, hihetetlen fizikai állóképességet, szellemi és mozgáskultúrabeli, a pantomimmal és tánccal határos virtuozitást kíván meg az előadóktól, miközben a veretes szavak tulajdonképpen változatlanok. Pillanatról pillanatra változik a szereposztás, szimbólumok, szimbolikus, egyes- és többesszámot jelölő egyszerű, többfunkciós játszóeszközök jelennek meg és tűnnek el. Aki csak egy pillanatról is lemarad, az kimarad a darab egy jó részéből és keresheti a fonalat, a következő "csatlakozási pontot".
Mihez is hasonlítsuk a darab egészét? Ha csak zenéről beszélnénk, akkor azt mondanám, hogy egy fúga hangjait halljuk egymásutániságukban, együthangzásaikban, bonyolult, egymást kergető, s a vég harmóniájában egymásra találó szinteken. Ha az időszintek, ha a klasszikus és jelen történések a fúga témája, akkor talán felhangzik bennünk a végső akkord. A színpadon, az irodalom szintjén az örök szerelem változatlan mozdulatot idéző kimerevített szerelmespárja tekint egymásra a megidézett végtelenségben.
Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter kettőse egyszeri, alig ismételhető élmény a színpadon. Nincs az a négyszer százas váltó, ami ilyen hibátlanul adná marokról marokra a botot, ami ilyen folyamatos "futást" vinne véghez. Ilyen szinkron-játékhoz lehet, hogy tényleg életközösség is szükséges? Nagyszerű színészi játék, mindenképpen a másik maximális megbecsülése, vezetése, és támogatása, ami ma a soproni deszkákon látható. Ezer színészi eszköz és millió kimerevedő, de az idő egymásutániságában mozgássá simuló kép, millimétereken múló mozdulat, mely hol a szimmetria, hol az egymásbaolvadás filmes eszközrendszerével teremt egységes látványt. A mű különleges, szinte "jegyzetelő" beszédkultúrát igényel, mely belülről szól, mégis dallamával, csúcspontjaival sorra adja a fogódzókat az eredeti és az "És..."-es változat között pillanatok alatt retúr "szellemingázó" nézőnek. Aligha értékelhető, aligha becsülhető meg kellőképpen szavakban a röpke másfél óra alatt végzett, csodálatos színészi munka. S ha szabad még annyit leírni, hogy akarva akaratlanul, másoknál mindig az "életmű" egészébe illesztjük az éppen aktuális alakítást. Ez a darab alig ismételhető, annyira személyre szabottnak tűnik, hogy a vélemény akkor sem változna, ha a két neves színészt, együttjátékukat most látnánk először.
Jók a hangeffektek, az időzítések. Csak közben esik le a húszfillér, amikor egy érzés "kihangosításában" - mondjuk - a "Xerxes largo-t" halljuk. Egységes, talán intim, "összebeszélős", katarzist nem nélkülöző élmény az egész előadás.
És hogyan hangzik a válasz a szerzőktől feltett kérdésre? Nem, nem ők válaszolják meg, hanem mi, tetszik-nem tetszik értelmiségi nézők (egy igazi kamaradarab!) adjuk meg a feleletet, amikor kapkodunk gondolatainkban, hogy a korábban megszerzett ismeret segítségével álljon össze egységes élménnyé Shakespeare bitonálisan és dualisztikusan megidézett szelleme. Igen, a válasz az én korosztályom számára nem lehet más, mint a teljes klasszikus kötelező ismerete, hiszen hogyan figyeljek a dolgok rettenetesen kitágított időzónáján belül - mondjuk - a párbajra és a mentőszirénára, ha az egyiket nem csak megidézni, a másikat pedig egyidejűleg meghallani és "helyre tenni" kell? Talán nem felesleges az "És..." előtt elolvasni, felfrissíteni az eredetit. Az élményért, mielőtt bármilyen hiányérzetünk támadna - tisztelt közönség! -, meg is kell dolgozni!
- DI -
2004. október 01., péntek 19:39
|
