Lk 17.5-10 Az apostolok kérték az Urat: „Növeld bennünk a hitet.” Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek. Ki mondja közületek béresének vagy bojtárjának, amikor a mezőről hazajön: Gyere gyorsan, ülj asztalhoz. Helyette nem ezt mondja-e inkább: Készíts vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, aztán majd ehetsz és ihatsz magad is? Megköszöni tán a szolgának, hogy teljesítette parancsait? Így ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Mihaszna szolgák vagyunk, hisz csak kötelességünket teljesítettük.”

Jézus nem botránkozik meg az apostolok kérésén, azaz nem is volt olyan rossz a kimondott gondolat: „Növeld bennünk a hitet.” Sőt "rátesz még egy lapáttal", amikor azt is kimondja a második részben: nem mellőzhető az akarati része a hitből való életnek.
Csak mi akadunk fenn azon, ha valaki arról beszél: "kevesebb a hitem, elvesztettem a hitemet". Pedig nagyon is változó valamiről beszél az, aki azt mondja, "Hiszek!". Ha nem is skalaris a mennyisége, mert aligha van hozzá mérőegység, a skála végpontja nagyon is ismert: az, aki életét adja embertársaiért. Aki hisz anélkül, hogy elkóborolna, kipróbálná a másik oldalt. Hisz anélkül, hogy külön hirnököt várna vagy meghalna - viszi végig olvasóit immár több vasárnapja a Lukács evangélium.
A hit - szaladgáló fákat ritkán látva - azt kell mondanunk: mikroszkópos méretű, ám óriási dolgokra képes valami. Sokunkban tart a konstansnak és változatlannak gondolt hit téveszméje. Talán mindaddig (hisz nagyon kényelmes), amíg a biztonságot adó állandóság, a védett állapot tart. Hihetetlen sokáig, évtizedekig élhetünk úgy, hogy "normál állapotként" észleljük a magunk megszokott, nem változó gyakorlatát, miközben talán már mikroszkóppal is hiába keresnénk azt a kezdeményt, amit bennünk Isten elültetett.
Nem kell más hozzá, mint egy szimbolikus gombostű, mely a védőburkot megsérti, és máris kiderül, hogy volt-e egyáltalán valami a "bőrvastagnak" gondolt hártya mögött. Sőt, továbbmegyek: ha még a gondolatvilágunk helyes és logikusnak tűnő, esetleg mégsem azt észleljük magunkban, ami valójában ott rejtőzik; változik, senyved vagy éppen növekszik.
Van, hogy a világ elvárása készteti a vallásos embert arra, hogy szilárd, változatlan hitűnek vallja, mutassa magát. Van, hogy egy kényszerhelyzet hajszolja bele az egyént akár a mártíromságba. Nem lehet perdöntő az egyén számára semmi más, csak a személyes tapasztalat, a személyes megkísértettség, a saját kútfőből vett példa. A kezdeti állapot egyszerűen az idő múlása miatt sem tartható fenn. A burokban született hitet egy idő után nem védi az elöregedett hártya.
Az az egyetlen apró bökés, amit csupán elvi megfontolás alapján semmire nem tartanánk elegendőnek, az, a természetes folyamat részeként, elegendő arra, hogy észrevegyük, milyen törékeny is a credo, mennyire táplálásra szorul, mennyire nem magától értetődő, hogy vannak, akik hisznek és vannak, akik nem. Elegendő ahhoz, hogy a kétségbeesés határára sodorjon felnőtt embereket. Kényszerpályára sodorja a gondolkodót, aki megkérdezi: "Miben éltem én eddig? Az, amit mostanáig természetesnek gondoltam, mégsem az és mégsem úgy igaz, mint ahogyan magamban elkönyveltem?"
Nem emlékszem, hogy hittanórán bárki elmondta volna, laikus vagy klerikus, hogy veszélybe került a hite, megingott, kevesebbé vált volna. Mintha minden emberben csak a kegyelem működne, és mustárfaerdő nőne ki csak az elhullajtott felesleges hitszemcsékből. A vívódó, a gondolkodó, a legfontosabb kérdésekre összpontosító embert valaki kifelejtette a tananyagból vagy nem úgy, nem olyan impresszionálóan mondta el, hogy mindenki megjegyezze. Pedig a közös gyengeségünk is összeköt és egyben Krisztushoz is rögzít, minden ráhatás ellenére elsodorhatatlanul.
- DI -