Ha két életem lenne

Ha csak fülem nem lenne... Az addig rendben van, hogy az Alcatrasban húsz percet kell várni, amíg képesek létrehozni azt az arconvágott hamburgert, meg még az is, hogy utána semmi perc alatt kisebbfajta disznóólat rendezek be a tálcán, ahogyan illik, nade.  Hogy utána besétáljak a kollégiumba, és mint ki jól végezte dolgát bekapcsoljam a rádiót, és leheveredjek az ágyamra, egy pillanatra lehunyjam a szemem, és arra kelljen eszmélnem, hogy onnan, a rádióból, a Danubiusból a Manhattanék azt vonyítsák, hogyha két életük lenne, akkor mi lenne, na az egy kicsivel több, mint amit épp ésszel elviselni hajlamos vagyok.  Szóval, az imént említett szám eredetijével egyáltalán nicsen gond. Nem mintha annyira élvezném, tényleg nem, de el lehet viselni. Szól, valami olyasmiről, hogy mennyire vérciki, hogy, hát bizony, ha tagadni akarnánk se nagyon menne, de akkor is egy férfiemberben több dolog munkál, egymásnak feszülve, és ez olykor milyen kínos tud lenni. Should i stay or should i go...a probléma nem új. Ehhez képest, jön itt egy zenekar, a Manhattan ugye, és kitalálják, hogy ebből ők most egy olyan feldolgozást fognak csinálni, de olyat, hogy. Milyet is?  S soha nem kiséreltem meg általam kedvelt zeneműveket saját olvasatomban előadni, illetve lehet hogy igen, de ki emlékszik arra... Tehát nincs tapasztalatom abban, hogy mi visz rá embereket erre, feltehetőtleg a személyes szimpátia és tisztelet az adott művel szemben, valamint az a vágy, hogy esetleg hangulati, jelentésbeli többletet adjanak hozzá.  Namármost. Ők nem. Az a szomorú érzésem van, hogy mindez csupán arra szolgál, hogy hajdanvolt talmi discsőségüket, ha volt is ilyen, és miért ne lett volna, évekkel előzték meg korukat a hazai pop-életben, szóval a lemúlt fényüket próbálják megszállottan visszaszerezni. Úgy tűnik, bármi áron. sol