Lk 17.11-19 Jeruzsálembe menet Szamaria és Galilea határa mentén vitt az útja. Amikor az egyik faluba betért, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak és jó hangosan kérték: „Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Rájuk emelte tekintetét, és így szólt hozzájuk: „Menjetek és mutassátok meg magatokat a papoknak.” Útközben megtisztultak. Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, és emelt hangon dicsőítette az Istent, s arcra borulva hálát adott neki. Ez szamariai volt. Jézus megkérdezte: „Nem tízen voltak, akik megtisztultak? Hát a kilenc hol maradt? Nem akadt más, csak ez az idegen, aki visszajött volna, hogy dicsőítse az Istent?” Aztán hozzá fordult: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított.”

Azt mondják, hogy a legbiztosabb "pedagógiai módszer" valakinek (élőkről van szó) a megutáltatására, ha példaképül állítjuk. (Halottak lehetnek már bármilyenek - mondja a sajátosan, egyéni módon vallásos - akkor a körülmények a dolgok mások voltak, engem már már nem vagy alig érint.) Nos, Jézus biztos, hogy nem ezt akarta elérni a szamáriaiakkal, de hogy mi lett végülis az eredmény, az nincs leírva. Különösen bántó lehetett minden zsidó számára, az érzékeny, a fájdalmas pontra tapintó, hogy éppen egy szamáriai, a ki- és lenézett sajátosan bálványimádó csoport tagja az, akit Jézus például állít.
Jézus "dinamizmusa" nem változott, tanulságos "eszközrendszere" ugyanaz ma is, mint tegnap volt; magához enged és visszavár. Átlépi mind a szokványos, az ember által emelt valós, mind a képletes határokat. Szól az elkülönítésre, kitaszítottságra ítéltetett leprásokhoz, de szól azokhoz is, akiken a lelki lepra, az elkülönítésre okot adó bűn csonkoló jelei láthatók. A próba, mely a népmesék igazságtartalma kiemelésének annyira fontos része, itt két részből áll. Egyrészről minden hókusz-pókusz nélkül, testi kontaktus nélkül kell hinniök a leprásoknak: Jézus így is meggyógyíthatja őket, másrészről észre kell venniök a szabályok, emberi törvények, meghamisított Istentörvények közepette, hogy kinek köszönhetik a gyógyulást? Míg az első pontnak, úgy látszik, mindannyian megfeleltek, a gondolkodás átállításának (akkor is) sokkal nehezebb voltát jelzi az a tehetetlenség, mely a gyógyultak 90%-át viszi magával tovább. Úgy látszik, mintha a tömeg és a sebesség négyzete összeszorzódnék a lelki életben is, és a kreált szabály egyfajta vakságot is eredményezne.
Jogos a kérdés, de egyénenként (válaszolóként és hallgatóként) más-más a felelet. Hiszen ezek után mindenkinek meg kell kérdeznie önmagától: én mikor nem fordultam vissza, én milyen emberi meghamisításokat részesítek előnyben az élő Isten-kapcsolattal szemben?
Mielőtt elszabadulna a pokol, és mindenki a saját képére formálná a képzelt és valós gátak, a követendő általános és isteni normák rendszerét, gyorsan határozzuk el, hogy jobban figyelünk Istenre, s ha mindennapi gondoskodásával okot ad rá, akkor nem sodródunk tovább tehetetlenül, hanem a figyelem erejével változtatunk az irányon. Ha kell, megfordulunk.
- DI -