|
Bízd magad Tennessee-re!
Bemutató Sopronban
Tennessee Williams:
Macska a forró bádogtetőn (Cat on a Hot Tin Roof ,1955.)
A szereposztás
| Margaret |
Nagy-Kálózy Eszter |
| Brick |
Selmeczi Roland |
| Big mama |
Kovács Nóra |
| Big daddy |
Szélyes Imre |
| Mae |
Németh Borbála |
| Gooper |
Dóczy Péter |
| Tooker tiszteletes |
Tándor Lajos |
| Baugh doktor |
Bálint Péter |
| Dixie, kislány |
xxx |
|
|
| Díszlettervező |
Székely László |
| Jelmeztervező |
Csengey Emőke |
| Dramaturg |
Thuróczy Katalin |
| Zenei szerkesztő |
Herczeg László |
| Rendezőasszisztens |
Putnoki Ilona |
|
|
| Rendező |
Szilágyi Tibor |
A "Macska..." közel sem az első Tennessee-bemutató az utóbbi évek során a Soproni Petőfi Színházban. A szerzőt így - legalábbis a korábbi kritikákat olvasóknak, még az újabb korosztálynak is, aligha kell bemutatni. Bár...
A jegyünket otthon felejtettük, s míg jómagam a papírért rohantam haza lóhalálában az előadás előtt tíz perccel, feleségem a színház sarkán fiatalok egy csoportjának hangos beszélgetésére lett figyelmes. "Mi is lesz?"" Valami állat valahol" szólt válasz... Íme az első tanulság: Tennessee megismeréséről le is lehet késni.
Ha visszatekintek a korábbi bemutatók fogadtatására, közöttük átlagosan fogadottat és értetlenül végignézettet, a szíveken kívül maradót is találunk. Vajon milyen lesz a "Valami valahol-nak" a fogadtatása? Tulajdonképpen a "tesztközönség" viselkedése alapján nyugodtan "borítékolhatjuk" a sikert, sőt ennél többet, a személyes megérintettséget és a darab megértését is.
Mi a titka a soproni sikernek, ha azt csak nagyon hétköznapi módon, mindenfajta szakmai sallang, "hasbaakasztós belemagyarázás" nélkül szeretnénk megfogalmazni?
Tessék végignézni, hogy a darabban mi az, ami nem lehetett (volna) jelen a darab bemutatóján? Talán a HiFi berendezés a hálószoba falában, nem mintha túlságosan zavarna. Minden más univerzális, korállandó, sőt korhű.
Már számos rendezésen megtapasztalhattuk, hogy a darab instruktora mennyire nem bízik az "eredetiben", hogy az hatni fog! Mennyire szájbarágósan, vagy éppen szimbólumok rendszerén keresztül elérhetetlenné téve a történést szeretné "kisajátítani" a darab létrehozásának minden érdemét! Nos, Szilágyi Tibor van annyira tapasztalt, hogy tudja, Tennessee-n nem kell sokat változtatni. Modern az ma is és hat úgy is, ahogyan azt szerzője megírta. Az idők fintora, hogy a közben eltelt 50 év sok mozzanatot, hogy csak mást ne említsünk, a szerző valódi homoszexualitását és Brick-nek a normalitás határán egyensúlyozó hajlama mennyivel jobban benne van a köztudatban, azt az ismereteknek és az asszociációknak milyen gazdag elméleti birtoklásával fogadja ma a néző!
S amíg a darab "megy a maga kitaposott útján", addig Szilágyi Tibor minden másra ügyelhet: arra, hogy az indulatok hitelesek, a helyzetek kontrollálhatók, a színpad egésze belátható legyen, s minden egyes szereplő folymatosan "éljen"! Jut energiája és figyelme arra, hogy a valóságban kétszer (háromszor) két szereplős darab egyensúlyát megteremtse, hogy a figurák árnyaltan és az eredeti írói szándéknak megfelelő színben állíttassanak be. Azt hiszem, ezt hívják tömören hiteles tolmácsolásnak.
Emellett az ínyencek boncolgathatják azt, hogy éppen melyik volt színházi előadásban feltűnt (volt belőlük számos az utóbbi években Magyarországon is!) felfogás jut érvényre a szereplők karakterében, az egész azonban áll és működik.
A környezet kedvez a rendező szándékának. Hangulatában, hitelességében Székely László nagyszerű díszletében, borított színpadon zajlik a darab, s nem is baj, hogy a lépések sokszor talán hangosak; mintha az Európából hozott, s a színpadon nem látható falióra ütését, az időt teremtenék meg a döngő, hangosan kopogó léptek. Örvendetes, hogy most már többedszer, klasszikus "lóg a falon". Igaz, hogy csak egy kinagyított részlet, de a Henri Rousseau kép telitalálat. Olyan természetes a környezet, mint amennyire még visszaemlékezni is alig tudok a jelmezekre (persze azért fel tudnám sorolni az "ötvenes" déli öltözetek darabjait!). Talán nem is lehet ennél nagyobb dicséret: ízléses összhang van a színpadon.
Az előadás bármelyik -hasonlóan igényes - fővárosi színpadon megállja a helyét éppen klasszicitása miatt.
Az egyik, talán legrészletesebben kibontott karakter Nagy-Kálózy Eszter Margaret-je. Nagyon röviden fogalmazva, egy nő szinte összes fortélyát, magatartási formáit sorakoztatja fel és cserélgeti, hol az átmenetek megfoghatatlan szövetében és finomságában, hol a robbanó feszültség kiváltotta követhetetlenségében, de mindig időben és mindig jó helyen. A néző nem mondhat mást: Margaretnek ott és akkor azt kell tennie. Külön csemege az előadást figyelmesen szemlélőnek, hogy szinte skizofrén módon szétválaszthatatlanul külön van a családba betolakodó meny és különül el a férjével konfliktusban élő, de a vagyonért (is) mindenra hajlandó, szegénysorból származó tehetséges nő. Nekem ez a Nagy-Kálózy Eszter alakítás sokszorta jobban tetszett, mint amit a Vágy villamosában láttunk, noha ott is dicsértem. S ha jutott időm a darab forgatagában, rohanó cselekményében, akkor próbáltam figyelni a színészi mozgás ragyogó koreográfiájára is.
Selmeczi Rolandnak Brick szerepében a Tennessee Williams-es alkoholista fiatalok "skatulyája" jutott, immár másodszor. Mégis minőségi különbség van a jelenlegi alakítás javára a kettő között: most sokkal kevesebb imitált fizikai durvasággal sokkal többet nyújtott. Végig tudta vinni a szerepet az első 35 perc szinte teljes szótlanságában, hogy a következő "nagy" percekben hangban-mozgásban is színész lehessen, s a második rész "lecsengő" részében is -végig - a "színpadon maradt".
Külön jelentőséget kap részéről a darab végén Margaret kissé megkésett, tétovának induló, majd mind határozottabb megölelése; a kis rátartással, hogy "leeshessen a tantusz", megszólaló zene, mely az előadás végső - humánus - és ez a kifejezés most az emberi gyarlóság mellett a túlélési hajlam biológiai kötelezőségét ugyanúgy tartalmazza, mint a teljes Tennessee-i kivesézés meghagyta emberi, a végsőkig lemart, lerágott "szellemi csontváz újraöltöztetését", a mondanivaló számunkra annyira szükséges pozitív kicsengését. Ez az a mozzanat, amit csak kicsit is megváltoztatva lehetne a darab egészen más. Akinek a jelenet előtt és utána van lehetősége, figyelje meg (remélem, nem csak a szerző "belelátása"), hogy a "kötelező", a színészek "végső lelépését" kísérő tapsok először egyértelműek, aztán bizonytalanná válnak, bennük van a kétely, így kell, hogy ennek vége legyen? S az említett jelenet után a taps spontán, felszabadult, mondhatni megkönnyebbült: van megoldás, ha nem is tökéletes, de emberi - visszajelzés a jó és "elvárt" elgondolásra.
Kovács Nóra Big mamája mindent tartalmaz mozgásban, kifejezésben, amit a szerep tartalmaz. Ami hiányzik, az a színésznő kora (ne is firtassuk, nem illik) az öregség letisztultsága, amit éppen az annak nyugalmát felzavaró helyzet képes teljes káosszá változtatni. Talán csak bizonyos idő elteltével képes azt valaki elképzelni, hogy milyen kristálytiszta lehet az elfogadott élet, s azt mennyire össze tudja káristolni egy bele nem illesztett momentum.
Kár tagadni, Szélyes Imre Big daddy-jét nagyon vártam a tavalyi feledhetetlen Shaw figura után, ahol bizony önmaga számára tette nagyon magasra a lécet nálunk, soproniaknál, a kiváló színész. Nos, a léc most sem rezgett. A csodálatos és jól használt(!) orgánum csak egyik kelléke a nagyívű alakításnak. Érdekes, hogy Szélyes Imre daddy-je (is) átjön a fényképezőgép objektívjén és kitörölhetetlen nyomot hagy az immár digitális jelek között. Ahogyan nézegetem a róla készült képeket, fel tudom idézni az egész folyamatot. Nos, ez az az alakítás, ami hihetetlen amplitúdójával visszaadja, ami egy emberben lezajlódhat. Mint Ikaros, megújult erővel tör a magasba, hogy szellemi és testi bukdácsolások után - s mindez percekbe sűrítve - szárnyavesztetten zuhanjon lefelé. Lehetne nyersebb, lehetne még "déliesebb", de attól egyáltalán nem biztos, hogy jobb lenne. Gondolom, ez az az eset, amikor a színész egyénisége joggal határozza meg a figura jellemvonásainak kifejezési határait.
Gyermeki, talán mindig is bennünk levő ösztönös hajlamunk sokszor visszatart attól, hogy az igazán eleve negatívra formált alakok dicséretével ne szűkmarkúan bánjunk. Talán ez a sors érhetné Mae-t és Gooper-t is, akik Németh Borbála és Dóczy Péter megformálásában sikerülnek annyira hitelesre. A színészi teljesítmény azonban akkor is az, ha éppen ez a feladat - hálátlan szakma!
A darab epizódszereplői is éppen olyan szerves részei az előadásnak, ezért részesei kell, hogy legyenek a dicséretnek. A kis szerepek nagyon ritkán alkalmasak arra, hogy "kiugorhasson" vele a színész, de annál gyakrabban hálátlanok, mert rövid idő alatt lehet nagyot rontani velük az előadáson. Sopronban ez, 2004 Tennessee-bemutatóján nem történt meg.
Az évad immár harmadik bemutatója után azt kell - igazán őszinte örömmel mondanunk -, hogy amennyiben az előadás nem kel útra, úgy érdemes lesz messzebbről is Sopronba jönnie bárkinek, hogy igazi színházat lásson. S ha a lokálpatrióta néha a szívére vette, amikor előfordult, hogy a minőség bármely csökkentett értékű képviseletét próbálták nyakába sózni, úgy most büszke azokra, befogadja és sajátjának, soproninak tekinti őket, akik egy ilyen előadással örvendeztetik meg.
- DI -
2004. oktĂłber 09., szombat 19:23
|
