Semmitmondás -8mm

Talán ez az a film, amiről egyáltalán nem lenne érdemes írni, ami rémálom kritikus szemmel nézve. Nem elég jó ahhoz, hogy ódákat/órákat lehessen zengeni, de nem annyira rossz, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül lehessen mélyre alázni. Hát nem. Ez a film valahol ott egyensúlyoz az érdemes és az érdemtelen produkciók határán, és egyrészt megcéloz egy fontos, vagy legalább fontosnak tűnő témát, ami szimpatikus, másrészt pedig nem sikerül neki, nem annyira.
Pedig a probléma tényleg jó, van egy magánnyomozó pacák, kisstílű ügyekkel, aki egyszer csak- a filmleírások általában így szoktak kezdődni- egyszer csak belekeveredik egy igazán komoly ügybe. Egy meglehetősen gazdag hapek hagyatékának rendezésekor előbukkan egy filmszalag (innen a 8mm, gyengébbek kedvéért), egy nemgyenge házimozival, egy igazi ölős szado-mazoval. A megrettent és igazság tudására áhítozó nej zsippzsupp felbérli a főszereplőt (gondoljunk bele, mi történne ha valamely mellékszereplővel tenné ezt, és tökre nem derülne ki a lényeg a film végén), aki nyomába ered a bűnténynek, nyomoz, a sötétség mind mélyebb és mélyebb bugyraiba hatolva. És végül. Persze, tudjuk, sejtettük, az elejétől fogva, ennek kell történnie, mondhatnánk azt is, hogy a szereplők kiszolgáltatottal, akaratgyengék és determináltak, arra ami a rendező fejében megfogant, de ez így szokott lenni. Győz.

Dehát ennyi, és itt vége is a filmnek, fel kell állni a székből, ki kell jönni a teremből, esetleg bosszankodni, egy parányit. Vagy lehet gondolkodni, de nem nagyon. Azon, hogy vajon van-e ennek az egésznek jelentősége, vagy hogy éled-é bensőmben megrendültség a látottaktól. Nem sok. Nem nagy meglepetés, hogy kultúránk vagy annak hiánya kitermelte, a valóságos látszatot. A visszatérést a tényleges vérhez, a hihetetlen trükkfelvételek után a hihetetlen realitáshoz. Sokkal inkább meglepett az a kérdés, hogy vajon valóságban létezik-e a snuff, az ölős házimozi, vagy csak legenda. És az is biztosnak tűnik, hogy ha még nincs, akkor lesz, egyre érik az igény erre, főképpen ha tekintjük a szinte kizárólagosan Mortal Combat- és Quake-klónokon szocializálódó ifjúságot. Talán ez a film is, ugyanúgy, ahogyan elrettent, és felhivja a figyelmet ezekre a jelenségekre, úgy talán valami hasonló divatot is kreál, hasonlóképpen a Született gyilkosokhoz. A pozitív hős, aki kitör a megszokásból, ha máshogyan nem is, legalább azzal, hogy nem elégszik meg Walker, a texasi kopó, vagy a Szupercsoport humánus megoldásaival. Azzal hogy enged az önbíráskodásnak és maga tesz pontot a gonoszra, egy remek megafrázissal élve ezáltal ugyanolyanná válik mint azok. Nem, bekattant magánnyomozónk, egy rövid lelki tusa után igazságot szolgáltat. Talán létrehozza az új tipusú hőst, és ezzel tulajdonképpen rossz példát mutat, a mozinézők modellkereső hadának. De nem, hatása viszont nem lesz, így veszélye sem, ahhoz nem elég jó, így marad az ami, egy szépreményű ám sikertelen próbálkozás, két óra nyolc percnyi majdnemsemmitmondás.  
  Rendező: Joel Schumacher
Szereplők: Nicholas Cage, Joaquin Phoenix, James Gandolfini
SOL