Kefe II.

Nagyon jó tévéreklámok vannak megint. Például lehet kapni valami kesztyűt. Úgy néz ki, mintha a tenyerünk hirtelen kefe lenne. Ez így semmire nem jó, ha csak nem hátrafésült hajat viselünk általában, idegességünkben időnként áthúzzuk a tenyerünket a koponyánk fölött, éppen csak érintve… De már ez is elég ahhoz, hogy összezsírosodjon az a haj, tehát jó, ha kesztyűs kézzel bánunk vele. Na de ez nem jutott eszükbe a gyártóknak, most tudják meg, hogy mennyire csekély a képzelőerejük. Hanem azt állítják, hogy azt a keféskesztyűt kutyák meg macskák kurkászására lehet használni. Mutatják is, hogy az emberi kéz a fekvő állatot miképpen simogatja, aztán meg az következik, hogy milyen sok szőr marad a kesztyű tüsii között. Ebből aztán le is vonják azt a következtetést, hogy milyen jó, mert így sokkal kevesebb szőr hullik majd szerte és széjjel a lakásban. Annyira megkívántam azt a kesztyűt, hogy alig bírok magammal. Máris szaladnék venni egyet. De se kutyám, se macskám. Nekem halaim vannak. Például egy lepényhal. Könnyű megismerni: állandóan annyira elrejtőzködik, hogy nem is lehet látni. Csak hetente egyszer. Tévedésből. Én meg állandóan keresgélem. Arra gondoltam, mi lenne, ha azzal a kesztyűvel simogatnám az akvárium bensejét és a csöndes kurkászástól odáig szelídülne az a lepényhal, hogy láttomra előbújna, és akkor nem kellene keresgélnem. Akkor időt nyernék, hogy valami más, új marhasággal töltsem.

Gyanú

Bea vett az összespórolt zsebpénzéből egy fantasztikus kis fölsőrészt. (Az olyan, mint egy trikó, zipzár csillog a nyakánál, amúgy teljesen fehér.) Nagyon jól áll neki. De nem csak azért, mert még az én ingem meg a kerti komposztos zsák is jól állna, hanem csakugyan gyönyörű. A fölső. Nekem egy kicsit rövid ugyan, meg fog fázni a dereka, de nem én vagyok az apja. Bea is gyönyörű. Csodálják is az iskolában. Ez is benne van a tévéreklámban. (Bár, ha most így utólag belegondolok, nem is őt és nem is a fölsőt csodálják, hanem a fölső fehér mivoltát. Ami viszont nem önmagától való dolog, hanem teremtett jellege van. És a teremtő nem istenféle, hanem csak isteni: egy bizonyos mosópor.) Azért van erre a teremtő erőre szükség, mert Bea furcsán viselkedik. Ahányszor csak elmegy hamburgerezni, az összekuporgatott pénzecskéjéből vett csodacuccot mindig lesprickolja kecsappal. Az is lehet, hogy valami betegsége van. Meg kellene nézetni. Én például elvinném egy orvoshoz, hogy drogambulánsan vessen rá egy pillantást. Azért gyanakodnék, mert negyvenhat éves vagyok, voltam már százszor gyorsétkezdében, kecsapoltam kétszázat, de még egyszer nem fordult elő, hogy a kis összekuporgatott pénzemen vett fekete trikóim közül bármelyiket is lefreccsentettem volna. Nincs is szükségem a teremtő erőre. Lehet, hogy azért vagyok marketingateista, mert sohasem veszek füvet magamhoz?
Fajdok kora

Most, amikor e sorokat írom, a világ kizárt magából. Már órák óta nincs villany a házban, nekem kötelességem lenne a televíziót nézni. Az az érzésem, hogy megvakultam. Azért, ha besötétedik, tartok egy kis önvizsgálatot, mert kezd fajulni bennem a civilizáció. A nyáron három napra megsiketültem. De teljesen. Valamelyik este a Híradó a Siketek Világnapja alkalmából sikettolmácsot hívott. Azt is megtudtuk, el is mutogatták, hogy alig páran vannak ebben az országban, akik ezzel a népes kisebbséggel szinkronszinten tartani tudják a kapcsolatot. Illetve nem is kisebbség a siketeké - bár a státuszért harcolnak -, mert a mutogatást nem ismerik el önálló nyelvnek. Hogy kik nem, azt nem tudom, de nem ártana, ha pár napra a csöndbe zárná őket egy fülfertőzés. Évek óta mondom, minden lehetséges helyen, hogy néhány év alatt ki lehetne hozni szerencsétlen társainkat az elszigeleltségből. Most, azonnal el kellene kezdeni az óvodások oktatatását az egész világon - de legalább itthon. A kicsik amúgy is kitalálnak maguknak jeleket, játszva, évezettel tanulnának meg 2-300 alapjelet. Pénz se kell hozzá, csak talán egy füzetke, hogy az óvónők is tudják, mit kell tanítani és kedvet is kapjanak. Nem csak a siketek járnának jól, hanem az egész generáció, hiszen - például külföldön - a hallók is alkalmazhatnák ezt a kiválóan használható jelrendszert egymás között is... De úgyis hiába beszélek, siket itt minden, mint állítólag valami ágyú. Vagy csak áramszünet van.

Áradások

A hét vége kétségkívül és sajnos az árvízről szólt. Bár tulajdonképpen az egész hét. Legalábbis én soha nem tapasztalt rémülettel figyeltem a Közép-Amerikából hozott híreket. Jóformán minden nap jönnek beszámolók irgalmatlan katasztrófákról, de most valahogy belémégett az a képsor, amelyiken azt láttam, hogy majdnem meztelen emberek szörnyű szélben próbálnak egy helikopterre jutni, hogy a helyszínen égetik el a hullákat a járványveszedelem miatt... De csak úgy ültem és néztem, kicsit számolgattam magamban, hogy mit is jelenthet az, amit mondtak: azokban a távoli országokban húsz évvel vetette vissza a gazdaságot egyetlen vihar. És akkor a hét végére megjött a magyar ár. Az évszázadé persze, mert itt már valahogy minden az évszázadé. (Most volt a ki tudja hányadik "évszázad pere" is - a taxisgyilkos lányoké.) De ez csakugyan az évszázad legnagyobb áradása. Szombaton este mozizás után direkt bementem az egyik nagy bevásárlóközpontban egy tévéárus üzletbe. Csak azért, hogy a villogó képernyőkről megtudjak valamit az árvíz állásáról. És éppen azt láttam, hogy sok-sok ember ácsorog az éjszakában, fáklyákkal a kezükben nézegetik a gátat. Nyilván tehetetlenül vizsgálták, hogy átszakad-e vagy kibírja. Miért van az, hogy könny szökött a szemembe? Holott a jóval borzalmasabb amerikai képek láttán éppen csak megborzongtam?



Andrassew Iván