1956. november 4. E dátum szerényen mégis, elfeledhetetlenül bújik meg október 23-a árnyékában. Az iskolákban, valamint a politikai pártok képviselőinek ünnepi beszédeiben csak az októberi – nem szocialista - forradalomról, szabadságharcról, illetve annak szereplőiről, a pesti srácokról emlékeznek meg. De november 4-ére nem mer, vagy nem akar senki. Miért? Mert alapvetően olyanok vagyunk, hogy csak a dicső, a hősi, valamint a győzedelmes múlttal akarunk szembesülni. Az elnyomás, az elnyomók, illetve a “rend” visszaállításának áldozatai tabuk. Tabuk, mert vannak tettesek. Tabuk, mert a túlerővel szembeni vereség kudarc, és a kudarc negatívum, amely “elfogadhatatlan gyengeség” a 21. század magyar társadalmának szemében. Ám pont ez a menekvés a múlt elől, valamint az összes magyar család számára fájdalmas eseményekkel történő szembenézés elmulasztása teszi igazán gyengévé a Közép-Európában kultúrájával, nyelvével rokon nélküli magyarságot.

Nem gyásznap november 4-e. Nem az, hiszen a hazánkba “ideiglenesen” visszatérő szovjet megszállók, illetve az ő tankjaikon érkező új “elit” ellen tovább folyt a passzív ellenállás. A nők néma tűntetése, Budapest utcáinak elnéptelenedése, vagy az idősebbeknek ismerősen hangzó MÚK – a forradalom folytatására buzdító, és abban bízó Márciusban Újra Kezdjük jelszó – mind-mind azt mutatták, és mutatják november negyedikén nem elbukott, hanem formát, váltott a szabadságharc. Az egykor oly’ kedvelt szóval élve illegalitásba vonult, hogy aztán az új formában, egészen a rendszerváltozásig éljen. November negyedike épp oly’ jeles, éppen oly’ harcias, és ünnepi nap, mint október 23-a.

2004. november 4.