|
Lassítás a finis előtt?
Charley nénje
írta Brandon Thomas
- Aldobolyi-Nagy György - Szenes Iván
zenés vígjátéka két részben
A szereposztás:
| Lord Frank Babberley, oxfordi diák |
Varga Gábor |
| Jack Topplebee, oxfordi diák |
Ozsgyáni Mihály |
| Charley Wykeham, oxfordi diák |
Sövegjártó Áron |
| Sír Francis Topplebee, nyugalmazott indiai ezredes |
Incze József |
| Donna Lucia D'alvadorez, a Charley nénje |
Varga Szilvia |
| Stephen Spittigue, oxfordi ügyvéd |
Bakai László |
| Kitty Verdun |
Szabó Judit |
| Annie Spittigue |
Németh Hella Zsófia |
| Ella Delahay |
Csonka Hajnalka |
| Brasett, szolga |
Zsolnay András |
|
|
| Fordította: |
Fáy I. Béla |
| Átdolgozta: |
Kerényi Imre |
| Díszlettervező |
Perlaki Róbert |
| Jelmeztervező |
Csengey Emőke |
| Zenei vezető |
Dárdai Árpád |
| Koreográfus |
Fincza Erika |
| Korrepetitor |
Bíró Attila |
| Játékmester |
Perlaki Ilona |
| Rendező |
Szilágyi Tibor |
"Hozott anyagból dolgozom" szokta volt mondani a fotográfus, amikor a szépnek álmodott királyfi helyett a valóság nézett vissza ránk "enyhe" hibáinkkal a frissen elkészült fotóról.
Úgy látszik, hogy túl hosszan álmodtuk mindannyian, hogy a Soproni Petőfi Színházban mindig is lesznek az új gárdában olyan sztárok, akik folyamatosan biztosítják a kiválóbbnál kiválóbb előadásokat. Eddig sikerült. Most a "Charley nénje" után úgy gondolom, hogy mindenki tudja: időnként más megoldásokat kell a klasszikusokon kívül keresni, hogy egy-egy darab bemutatható maradjon.
A most látott premier lefolyása egy sajátos hullámzást mutat. Mély hullámvölggyel kezdődik: borzasztó unalmasan, s ezen nem látszik segíteni a jól megtanult szöveg, a pontosan megtanult és mintaszerűen bemutatott koreográfia, a katonás fegyelemmel, feszes ritmusban bemutatott zenés betétek. Nemigen jönnek be az antrék, kötelességszerűek a jelenetek és kötelességszerűen hangzik fel a taps: nagy a kisértés, hogy megszakítsuk a színházi élményt.
Következik a második rész, s annak első fele hangot vált. Amíg az első rész mintha a darab karikatúrájának karikatúrája lenne, addig a szünet után színházat láthatunk néhány jelenet erejéig, mely erősen emlékeztet a darab magyarországi legjobb előadásaira, majd ismét egy meglehetősen szürke (erőltetettségében "színhelytelen"?) szakasz vezet a darab végéig. A befejezés kettős érzést szül bennünk: a sorozatban elkövetett dallamfelidézések mégegyszer végigjáratják velünk a darab kilengéseit. Mintha a darab rendezése is úgy érezné: maga az előadás önmagában nem elegendő a pozitív rögzítéshez.
Az oxfordi diákok "kényszer-fiatal szereposztása" még éretlenül találta a fiatal soproni színészeket. Jól látható, hogy a fiatalság similis-simile alapon nem játszható, noha a szereplők majd mindegyike már a közelmúltban is bizonyította tehetségét. A nagy hadarásban, tökéletes szövegmondásban nem győznek meg mindannyiunkat, hogy az ifjú lord miért is vállalja a szerepet. Ha a félromantikus-komikus történetegyüttest vagy éretlenül vagy túlromantizálva adják elő, a legrosszabb kerekedik ki belőle, a darab egyensúlya nagyon keskeny lábakon, nagyon kis toleranciával egyensúlyoz. Nem tudtam megfejteni, hogy mi történt a második rész elején, de Varga Gábor "Csá-csá-csá-csá-csárli né-né-né-né-né-nénje" című dala úgy ugrott ki az addigi félhomályból, hogy csak bámultam. Aki ilyen dal-előadásra képes, az talán az egész darabot is végigvihetné.
Bakai László már az elmúlt szezonban is "izomból" játszott. Néha a jelenlegi előadásban is maga a néző feszengett már kényelmetlenül a székben, mert a túlkarikírozott bohóc szintjére levitt szerep már-már színészi anti-body-building jelleget öltött. Mintha a XIX sz. monarchia-beli karikatúrájáról ugrott volna le egy szereplő, hogy óriási túlzásokkal bemutassa a nemes magyar clown-elődök pillanatra-időzített hahotát kiváltó gegjeit, mozgásait. Tökéletes tervezés a szabad játékosság igazi profizmusa és spontaneitása nélkül.
A sokszor sírnivaló parádé minden nézőt el kell, hogy gondolkodtasson azon, milyen nagyság is kell a valódi nevettetéshez! Nem véletlen a nagy komikusok több változatban is napvilágot látott mondása: "ríkatni mindenki tud!"
Incze József, mint már többször is, magára marad a színpadon. Ő minden túlkarikírozás, sarkított megoldás ellenében ragaszkodik a klasszikus színészethez, s úgy gondolom, hogy ezt sem a közönség, sem ő maga, a reakciót látva, nem bánja. Mi sem bántuk, akik egy nagyon szépen megformált, s mindkét részben egyformán erényekkel bíró szerepformálást láttunk. Elképzeltem: hogyan lehet egy ilyen első részben úgy színpadra lépni, amikor "magányában kötelezően" kell valami kiugrót produkálnia. Nem irigyeltem...
A hölgyek nagyon kedvesek, kellemesek, csacsogók, kellően butácskák és naívak, okosak és szerelmesek. Sem a darab szerzője, Brandon Thomas, sem a dalok írói nem hagytak túl sok lehetőséget, az ál Charley nénjével szemben. Egy csicsergő refrén, egy orchideás dal, aztán közöttük csak nosztalgia.
Zsolnay András inasa téblábol még a színpadon, rázza a fejét és időnként elénekli a tejfölös szárnyas egy-két sorát. Gondoltam is magamban, hogy bizony fellázadnék és egy-két nagyot pukkanó dolgot csak elsütnék a helyében, de ugye két dudás és egy második bohóc egy ilyen túlzás mellett ugyanazon a színpadon már nem fér meg. Talán lökdösnék kölcsönösen egymást és tortákat vagdosnának egymás és a közönség fejéhez?
Szilágyi Tibor rendezésénél a hangulati hullámzásról leírtak alapján arra kell gondolnom, hogy a sarkítottság egy kényszermozgás a megvalósíthatatlan klasszikus szint helyettesítésére, s ott, ahol a szereposztás "bírja" a hagyományt, ott dolgozhatott igazán. A végeredmény így, a látottak alapján, kettős.
Ennyi színpadi "hadművelet" közben alig van, szerencsére, időnk megcsodálni a festett kert szörnyűséges látványát, mely műfű-szőnyegével eltakarja csaknem teljesen a karmester elől a zenekari árok muzsikusait, akik pedig lelkesen és Dárdai Árpád vezényletével érzékenyen követték a színészek dalformálását. (Maga a karmester "kettős szereposztásban" ritmust is dobol időnként pálcájával a lámpája tetején.) A táncok és lépések egyszerűek, de jól betanítottak, a szereplők ruhatára hagyományos és jól skerült.
A mai premier után jobban csak a következő kisszínházi előadást várom. Nagyon szeretnék sokkal jobbat és szebbet írni az ez évadban eddig remekül szereplő soproni társulat munkájának eredményéről.
Fotók: Pluzsik Tamás
- DI -
2004. november 14., vasárnap 00:27
|
