Lk 2.41-52 Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére. Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint. Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna. Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között. Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék. Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket. Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein. Amikor meglátták, csodálkoztak. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én szomorúan kerestünk.” Ezt felelte: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat. Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében. Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt.

Szimbolikusan és csaknem egy az egyben átfordítható módon írja le a családok történetét a Szent Család ünnepére - most Karácsony másodnapján, Szent István vértanú ünnepén - a rendelt evangélium-részlet. Csak végig kell mennünk rajta, hogy néhány, a gyakorlatban is hasznosítható analógiára leljünk benne.
A leírás első részének nem szó szerint olvasható, de kiolvasható tartalma az, hogy Jézus vallásos környezetben élt, vallásos nevelésben részesült. A vallását gyakorló család a feltétele - mondja az evangélista minden későbbi korok összetartozóinak - annak, hogy mindez így történhessen meg. És talán valóban egy vallásos esemény, egy templomlátogatás, egy már megszokott, begyakorolt liturgikus esemény a színtere annak, hogy a család nem találja a gyermeket ott, ahol keresi, ott, ahol lennie kellene.
Vajon melyik familiával nem történt meg már valami hasonló? Talán korábbi, talán későbbi az esemény, amikor a felelős család nem hagyta annyiban a dolgot, hanem keresni kezdte a gyermeket, aki nem ott volt, ahol gondolták. Visszamentek - lehet nemcsak térben, de időben is -, tudakolva, hogy melyik az az utolsó életjel, amit magáról adott, ahonnan el lehet indulni.
A találkozás többnyire bekövetkezik: a szülők egészen máshol akadnak a nyomára, egészen más környezet az, ahol a gyermek tartózkodik, ráadásul még nem is értik a feleletet kérdéseikre, a magyarázatot, amit kapnak. Adott a helyzet, amit meg kell oldani. A következőkben minden attól függ, hogy vajon hol találták meg, ki kereste a gyermeket, milyen lelkülettel, milyen előzménnyel? Az evangélium és a vallástörténet név szerint is több olyan szülőt ismer és említ, akiknek a "prototípusa" Mária vagy Szent Mónika, vagy éppen a perikópa-beli tékozló atya.
Amikor egy interjúban nemrég arról kérdezték az ismert szerzetest, hogy kikre van szüksége ma a világnak, azt válaszolta, hogy tanúságtevőkre. Nos, a tanúságot arról kell tennünk, amit, Akiben hiszünk. Arról, hogy van, hogy akinek felajánlva a családot, a gyermeket, attól adott esetben "számon lehet kérni", hogy Ő, a "juhok pásztora" miért nem feküdt báránykánk előtt keresztben az akol bejáratánál. Ezért nem is olyan egyszerű mindig az a bizonyos tanúságtétel. Talán, mert Benne kell élni, imádkozni. Esetleg mert a folyamatos kapcsolat része, hogy a gyermek visszataláljon, hogy legyen pózna, jelzés, templomtorony, család, ahová az irányt vegye.
Nem szűk ismeretségi köröm túlnyomó többségének élete ilyen "megtalált" élet. Egyszer (egyszer?) elvesztünk, aztán Valaki keresett és megtalált. Egyszer (egyszer?) nem ott voltunk, ahol lennünk kellett volna, de a kanyargós vargabetű végén talán visszataláltunk.
Ha pedig valaha kiváncsiak leszünk, hogy akkor mi is történt, akkor azt kell megkérdeznünk, aki mindezt "megőrizte szívében".
- DI -