Szabó Béla szemében ezekkel a fényekkel, színekkel, a havasok látványában tisztult tekintettel, lelkében a küzdelemhez szokott konok kitartással érkezett a nyugati végekre közel másfél évtizede. Választott hazájában Sopronban, a balfi dombokon, a Fertő tükröződésében vérbeli művészként fedezte fel a ugyanazt az egyetlen abszolútumra utaló, egyetemes, fényben, színekben, tájban, élethelyzetekben megjelenő szépet.

A világról véleményt keveseknek, és tömör székely szűkszavúsággal mondott, miközben annak titkait művészként festészetében önzetlenül, őszintén és végtelen életörömmel tárta mindenki elé.

Örök szabadságvággyal, közösségi áldozatvállalással, konok küzdelemmel és bölcsességgel élte a hétköznapokat, amelyeket isteni ajándékként kapott tehetségével képekben emelt ünneppé.

Különös művészi érzékenységgel érezte a térbeli és időbeli dimenziók feszültségében teremtett világot, amelyet mindenkivel és folyamatosan láttatni akart. A művészek örök, szent küldetését teljesítette, a láthatón túlit keresve irányította szemünket és lelkünket a láthatatlanra, tekintetünket a földitől a mérhetetlenül tömény fény irányába.