Mt 5,1-12a A tömeg fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele. Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak. Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent. Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket. Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!"

Többször hallottam már, hogy a keresztényeket (katolikusokat) "gyászhuszárnak", hivatalosan szomorúnak, teddide-teddoda embereknek titulálják. Az elnevezés pedig az azonos oldalról sokakat provokációra vagy éppen csak csendes lenézésre sarkall. Az így megbélyegzettek egy része erre különböző társadalmi csoportokhoz történő hozzácsapódással reagálhat, s olyan eszmék szócsöve lehet, mely ismét csak nem válik Krisztus követőinek hasznára...
A boldogságmondásokat már sokan magyarázták, és csak ha az elemzéseket "ugratjuk egymásnak", akkor is kétségessé válhat, hogy melyik az igazi? Vajon a passzív szenvedésben a végsőkig elmenőknek, s a "gyengeségben győzőknek" vagy éppen a radikálisoknak, az extrém helyzetben fegyverrel boldogulni akaróknak van-e igaza?
Az már az első pillantásra is nyilvánvaló, hogy a konkrét helyzetek megoldása egy az egyben nem importálható, s éppen ezért univerzálisan konkrét megoldás nem is létezik. Minden részigazság hordozója a saját megítélését kockáztatja azzal, hogy mennyire vesz részt egy ilyen véleményközösségben.
Az igazi kérdés, melyre feleletet kell adni, bennem úgy hangzik, hogy van e olyan általános, mindenütt igaz, éppen ezért alkalmazható általános megfontolás a hegyi beszédben, ahonnan ki lehet indulni, ahol az axióma-szerű megfogalmazás tartalma legalább az elindulás helyességét garantálja?
Az aktuális Máté evangélium-rész régebbi fordításaiban nyilvánvalóbb, de a jelenlegi fordítás alapján sem tagadható, hogy a boldogságmondásokat passzívumban, szenvedő szerkezetben fogalmazta meg az apostol. Hogy a boldogságot a boldogok, mint alany, mint egy mindig konkrét közösség mintegy "elszenvedi", mely mindig valamivel szemben, mástól eredeztetve jut osztályrészéül.
Nem nehéz arra a véleményre jutni, s ezt a szöveg vége egészen konkrétan is tartalmazza, hogy a boldogság forrása, eredete nem az ember. S itt álljunk meg egy pillanatra, mert itt és most el kell döntenünk, hogy kinek is hiszünk, miként is fogalmazzuk meg a boldogság tartalmát. Ha az egy rövidebb-hosszabb, mások által szerzett (nem okozott, s a kifejezés maga megérné, hogy elgondolkozzunk róla) öröm, akkor Jézus szerint nem a boldogságról beszéltünk, pontosabban nem ugyanaz a boldogságfogalmunk, más a tartalma, kár többet egy szót is vesztegetnünk egymás meggyőzésére. A keresztény ember boldogságfogalma azt az isteni adományt jelenti, amit Ő valami természetesen világinak az ellentételezéseként igér nekünk, s ilyen értelemben ez a boldogság földi körülmények között csak nagyon korlátozottan észlelhető (ugyanúgy függvénye az Isten-ember kapcsolatnak, mint hitünk annyi más eleme).
A mindennapi létezésünk legfontosabb alapfelismerése azonban nem ez, nem csupán ez, hanem az kell, hogy legyen, hogy Isten emberi alapvető igényt elégít ki akkor, amikor boldogságot ad az embernek. Ez az igény itt a legtöbbször valami rosszal szemben fogalmazódik meg bennünk, ez az igény eredete. Jól meg kell jegyeznünk, s egész életünket, a legföldibb magatartásunkat ebbe kell beágyaznunk: Akinek nincs igénye, azt nem lehet boldoggá tenni és az sem lehet az evangélium szerint boldog, akiben nem az az igény fejlődik ki, ami Isten eredeti szándéka. Szabadságunk ennek a keresésére irányul, s ennek egyik segédeszköze a mai evangélium.
- DI -