Mt 5,13-16 "Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!"

A só is ízét vesztheti és a világosságot is letakarhatják.
Nem mintha bármelyiknek is ez lenne a feladata, de megtörténhet. Tulajdonképpen nem is lenne olyan meglepő, hiszen a jelek még a videoanalfabéták számára is láthatók, s az egyszerűbbje értelmezhető is. Ergo - szól az ukáz - el kell tüntetni!
Mi van azonban akkor, ha a són sütnek, és ha a lámpás olaja kifogy? A dolog paradoxicitása ilyenkor jön el, hiszen ez a fajta ízes só nem ízetleníthető és ennek a világosságnak (örök) fénye el nem takarható. Ezt magyarázta II. János Pál egész pápasága alatt, hogy mindazok, akiknek testi gyengesége, elesettsége és tehetetlensége mások szemében az alkalmatlanság és a tehetetlenség (a sótlanság és a sötétség) nyilvánvalóságát jelenti, mégis ízesítenek és - természetesen - világítanak.
Nem azért, mert testileg tökéletesek a látszat ellenére, hanem azért, mert ezzel teljesítik a feladatukat. Nekik (nekünk) Isten (csak) ezt rendelte felmutatni.
Ó, nagyon sokat lehetne arról mesélni, hogy milyen fontosak ezek a nyilvánosságnak felemelt, ma annyira alkalmatlannak tartott jelek! Annyira fontosak, hogy a legfényesebb csillagok szeretnék őket felmutatni a világnak, hogy megmutassák: van feladatunk. A képek pedig megfordulnak bennünk, és a jelek tartják fel a híres sztárokat: íme egy megtalált feladat, íme egy jobban értelmezett élet!
A hasonlat jellegéből adódik, hogy amikor az evangélium szövegét elemezzük, amikor a képet alakítgatjuk magunkban, akkor ki kell formálódnia az elsózott világ és a túlvilágított, vakításában színtelen és bántó környezet képének is. Mikor válnak a dolgok ilyenné? Azt hiszem akkor, amikor a só maga akarja beledönteni magát az életünkbe-ételünkbe, s amikor a világosság minden árnyékot meg akar szüntetni.
Miért? Hát nem erről van szó?
Nem. A só ízét és a világosságot is mások fedezik fel, mégpedig egy sótlan lét kellős közepén és egy messziről derengő pont formájában valahol a sötétség folyójának parttalan imbolygásában. Legyünk őszinték! Ennél feltűnőbb ennek a mindig különlegesnek, szakrálisnak tartott, átvitt értelmű anyagszerűségnek a valósága sehol máshol nem is lehetne! És a létezés határainak végtelenségében (általunk irányíthatatlanságában) úgyis reménytelen lenne egy ellenkező próbálkozás. A feladat adottsága és az eszközszerű önhasználat mindannyiunkat visszavezet abból a felfújt és hamis szerepből a valóságba, amelynek igazi voltát még így sem mi dimenzionáljuk, melynek végei minden képzeleten túlterjednek.
A sót - hitünk szerint - valaki már sejttöredék korunkban-alakunkban előkészíti és a világosságot egy vakító, de mikroszkópikus egyesülésből ugyanő gyújtja meg. S a lét kettősségében kell kérnünk minden nap Istent, hogy az ízesítő, a fényhordozó, a "lucem-ferrus" lét ne balul süljön el, miközben feladatunkkal összekapcsolt sorsunk akarva-akaratlanul az Ő szándékából teljesül.
- DI -