CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2017. oktĂłber 21., szombat, Orsolya napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

SzínházVilág  

Becket vagy Isten dicsősége (becsülete?)

Jean Anouilh művét (1959.) fordította Szenczei László


színmű két részben

A király SELMECZI ROLAND
Becket Tamás BREGYÁN PÉTER
Az érsek MAKAY SÁNDOR
Gilbert Folliot, londoni püspök MÉCS KÁROLY
Az oxfordi püspök TÁNDOR LAJOS
A yorki püspök VALKAY PÁL
A kis barát VARGA GÁBOR
Angol báró I. BÁLINT PÉTER
Angol báró II. ZSOLNAY ANDRÁS
Első francia báró, második inas OZSGYÁNI MIHÁLY
Második francia báró, első inas SÖVEGJÁRTÓ ÁRON
A pápa INCZE JÓZSEF
A bíboros NAGY GÁBOR
Az anyakirályné SCHUBERT ÉVA
A királyné FRAJT EDIT
Gwendoline NÉMETH BORBÁLA
Lajos király DÓCZY PÉTER
A paraszt fia, Arundel grófja SÁRDY ZOLTÁN
Paraszt, idősebb testőr GYÜRKI ISTVÁN;
Parasztlány CSONKA HAJNALKA
Francia lány NÉMETH HELLA ZSÓFIA
Szerzetesek, katonák, szászok, apródok
Dramaturg Thuróczy Katalin
Díszlettervező Székely László
Jelmeztervező Szakács Györgyi
Zenei szerkesztő Herczeg László
Rendezőasszisztens Dákai Gabriella
Rendező Csiszár Imre

Két gondolat előrebocsátása nélkül nehéz lenne ezt az objektivitásra törekvő, ámde -mint mindig - rettenetesen szubjektívre sikeredő kritikát megírni és megérteni. Az első az a cáfolható, mégis mindig újraszülető kísértés, mely a sárga irigység szindrómájával fenyeget, valahányszor arra gondolok, hogy az angoloknak két olyan "iker"-szentje van, akik bármikor összetéveszthetők éppen társadalmi hasonlóságuk és történetük miatt, mint Thomas Becket és Thomas Morus. Mindketten Tamások és mindketten Henrik (II., ill VIII.) alatt szenvedtek vértanúságot. (Igen, nekünk is vannak, nem is akármilyen szentjeink.)
A másik, miszerint egy színház megmérettetését leginkább a repertoár két "szélén" játszott darabok, a "komoly", igényes vígjátékok és a nagyon klasszikus, történeti darabok jelentik. Tessék csak végignézni ennek a darabnak a szereposztását! Melyik szerepről lehet elmondani, hogy nem lehet vele elrontani akár az egész stáb munkáját? És hol, melyik színházunkban van ennyi jó színész?


Folyamatosan lelövöm a poént, amikor, mint most is, mindig előre leírom a véleményem summázatát: a soproni 'Becket' nagyon sok tekintetben mintaszerű előadás, értékteremtő, talán bizonyos tekintetben etalon is.


Melyek az előadás feltétel nélkül becsülendő értékei? Először is egyszerűsége, vagy legalábbis a rendkívül szigorú rend megteremtésével teremtett (izzadtság nélküli) egyszerűség látszata. Az egyébként is - a szünettel - 3 és fél órára "duzzadó" előadás talán a végeláthatatlanságig nyúlna a színek sűrű váltogatása miatt, ha nem katonás, mintaszerű rendben zajlana a jelenetek átrendezése (ki emlékezett meg valaha is kritikájában a díszletmunkások tologató szerepének ilyen fontosságáról?).
A fegyelem ugyanúgy jellemzi (és kötelezi) az utolsó színházi munkást, mint a címszereplőt, és ez tettenérhető abban az egészséges óraműszerű lüktetésben, mely az első pillanatban "megütött" ritmust végigviszi szinkronban a nézőben teremtett elvárással együtt a darabon.
A díszlet alkalmazkodik a rendezői koncepcióhoz: egyszerű, modern, variábilis és nagyon kifejező. Sokkal jobbat elképzelni is nehéz. Kicsit ugyan elővételezi a gótikát, ámde a hangulat megteremtésében ki nem a londoni városkép jellegzetességeire asszociálna?


Azt, hogy egy előadás miért modern - mint most a Petőfi Színházé -, vagy miért nem, az eszközhasználaton kívül "tárgyiasultan" nagyon nehéz lenne megfogalmazni, talán a legjobb megközelítés mégis az, ha azt állítom, hogy a mai, közepesen művelt néző (és ezen én nem a lehetséges műveltségek átlagát, hanem egy erősen az alá süllyesztett lécet értem) befogadását lehetővé tevő nyelv-, kép- és eszközhasználat jellemzi a színrevitelt.
Az eszközhasználat témakörébe sorolom, de nyilván a világ szokásrendjével együtt megkülönböztetettebb hangsúlyt kap a hatás elérésében a meztelenség használata a színpadon. Azt kell mondanom, hogy a mondanivalóval szinkron, nem a darab megírása idejéből származtathatóan, nem átlagos a ruhátlanság-használat, de a legkényesebb-prűdebb nézői szempont sem vetheti fel, hogy egy pillanattal is több volna belőle vagy természetellenesebb lenne, mint ahogyan azt a darab témája-mai színrevitele, hitelessége megkívánja. A mértéktartás a többször is megmutatott szép női- és férfitest-látványban csak példaként hozható.
Apró, kedves "bravúrok" teszik mozgékonnyá, változatossá a színrevitelt, mint például a vadászsólymok szerepeltetése az egyébként elefántnagyságra növelt műlovak hátán ülő szereplők kezén.


Még mielőtt a darab bemutatója lezajlott volna, már különböző véleményeket lehetett hallani a darab alapproblematikáját, annak megoldását, személyes vetületeit illetően, mely az anyakirályné szájából kb. így hangzik el: "Lehet-e valaki egy nap alatt szentté?" Anouilh-t nyilván nem a teológiai válasz igenje, hanem a népi előítéletek és képalkotások útvesztője érdekli, s ezt követi a továbbiakban. Egy fejlődés lehetségesnek tartott ívét, a magatartás gyökereit és változását viszi a színpadra.


S hogy milyen furcsa is a színház világa! Tulajdonképpen az előadás adja kérdésünkre meg a választ, mégpedig egy olyan árnyalt feleletet kap a néző, amelyből számtalan, egyénre szabott, mini-mundus kép alakítható ki, és tulajdonképpen egyik sem hazugság. Mégis a látott előadás legkellemetlenebb meglepetését egy olyan apróság okozta, melyre - ha nem rontaná el a képet - kár is lenne szót vesztegetni. A jelenség megértéséhez el kell mesélnem, hogy amikor legendás erővel-értékkel bíró előadásokról hallottam ifjabb koromban, azokat mindig egy saját legendárium kísérte. Hogy X.Y. színészt a sorozatos előadás úgy megviselte, hogy szanatóriumban kötött ki, hogy Z. szerepéből csak egy komoly betegség árán tudott kilépni, és még folytathatnám. Nos, azt hiszem, hogy akár egy ilyen háromórás szerep megtanulása és hibátlan eljátszása, átélése semmiképpen sem hagyja érintetlenül a színészt, és valamiképpen "jogos" a néző kimondatlan legendáriuma, amikor ezután nem egy mosolyogva meghajló színészt képzel el, mondjuk annak színpadi "halála" után. Nem halotti maszkot szeretne viszontlátni a függöny előtt, csupán a némi komolysággal könnyedén fenntartható, benne képződött virtuális képet szeretné megőrizni, amíg tart a döbbenet hatása. Nem kell azt kaleidoszkópszerű darabokra törni! Majd feloldódik a hideg, késő-téli szélben, amikor kilép a varázslat házából. Igazán apróság, de lehet zavaró.


Személy szerint Selmeczi Roland nagyot alakít a szélsőséges, a szellem kóros határát néha-néha átlépő, infantilis király alakjában. A kép kerek és egész, legfeljebb a szerep szélsőséges elemeinek "kidekázása", a "turbósítás" mennyisége lehet kérdéses. A Soproni Petőfi Színház lassan "ügyeletes főszereplőjéből" nyilván sokat kivesz a nagy alakítás. A végeredmény azonban imponáló, éppen az éves terhelés ellenére. Gratulálunk hozzá!
Bregyán Pétert nemrég ugyanilyen "rendezői felügyelettel" láttuk egy lényegesen gyengébb darabban. A jelenlegi szerep sokkalta nagyobb lehetőség, és ő él is ezzel a lehetőséggel. A szereplő - Becket - jellemfejlődése egészen a érsekké kreálásáig töretlen, utána - talán a darab és a szerző hibája? - valami olyan történik hősünkkel, amit nem igazán tudunk követni. (Talán a szerepalakítás korábbi csendjeinek hiányában nem értjük? Talán "kivágódott"?) Az ugrás után már jól követhetők ismét a valós és lelki események, sőt a végkifejlet is, noha a mű címének igazi tartalmáról (Isten Becsülete?) a darab alapján igazából nem mernék nyilatkozni. A legzavaróbb azonban az, hogy erről a főszereplő sem igazán beszél, csak analóg tettei és mások elbeszélése alapján tájékozódhatunk. A keretbe foglalt játék egésze kicsit foghíjas, és csak a témában elméletben otthonosan mozgó nézőben alakul ki az interpolált, valós, teljes kép.


A darab aligha egy-kulcsszereplős. Lehetetlenség nem dícsérőleg megemlékezni Mécs Károly már-már legendásan megbízható intrikus-alakításáról, Makay Sándor humanizmussal megtűzdelt főpapjának alakjáról, a kor klérusának kritikusan megformált személyeiről, Incze József pápájáról és Nagy Gábor kardinálisáról. Hogyan feledkezhetnénk meg Frajt Edit személyreszabottan hűvös királynéjáról és Schubert Éváról, aki a soproni színpadra szinte észrevétlenül, alig néhány szóval, az eszköztelenség millió, nem definiálható pillanatával a legklasszikusabb teljes magyar drámajátszás hangulatát és érzésvilágát lopja be?


Jó szerepmegoldás és előkelő helyet kér a színpadon Németh Borbála Gwendoline-ja és Dóczy Péter jól kitalált, igazán egyéniség Lajos királya.
A zenei szerkesztő jó munkáját dicséri az autentikus zenei és zaj-aláfestés. Kevésbé kiforrott és (mivel az eredeti darabot nem olvastam, és nem tudom, hogy az esetleges vágások hogyan befolyásolták a tartalmat, okozták a szerepfejlődés foghíjasságát) nem alkothatok véleményt a dramaturg szerepéről. A történet kétségkívül egész maradt, és ez fontos. Hogy az angol fordításból következik-e az, hogy "Isten becsülete" megért volna egy módosítást (Becket or The Honor of God, franciában Becket ou l'Honneur de Dieu), mert tulajdonképpen Isten egy igaz ember által képviselt dicsőségéről beszél a darab, azt döntse el az olvasó. (Nyelvi adalék, hogy a becsületet mások, az alany "passzívumaként" produkálják, és nem hiszem, hogy bármely vallás istene rászorulna erre a válaszra, éppen ezért is Isten. Szótáraink vajon nem merték még követni a rendszerváltozást?)


Aligha lehet ez esetben eléggé méltatni a rendező szerepét ebben a rendkívül feszesre fogott játékban, akinek működése mindazon pozitívumokat eredményezte, melyekről az írás első felében szóltunk. Ha magamat behelyezem képzeletben az alkotás folyamatába, el tudom képzelni azokat a feszültségeket, melyeket egy ilyen típusú rendezésben át kellett hidalni, s erre csak egy mentség lehet, mégpedig a végeredmény. Nagy felelőtlenség lenne, ha egy szent "kifejlődésének" világos vonulatát próbálnánk meg számonkérni az Anouilh-darab színrevitelekor, azonban mindenképpen megérne egy közvéleménykutatást, hogy milyen összegzést, milyen értéksorrendváltozást vagy milyen hátatfordítást-közönyt vált ki a ma emberében Becket alakja. Ezt kérdezzük az olvasótól is, akit mindig potenciális nézőnek tekintünk, s ezért tekintünk el az általános iskolás színvonalú "tartalom"-ismertetéstől is. A szentben ugyanis egy példakép dualisztikus, hétköznapiságában mégis vonzó alakját ismerjük meg. A hétköznapi lét egyik lehetséges valósága villan fel benne, az alakot egy picit a nekünk szükséges piedesztálra helyezve.

Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -



2005. február 12., szombat 18:11


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület