Jn 11,1-45 Betániában, Máriának és nővérének, Mártának a falujában volt egy beteg, Lázár. Ez a Mária kente meg az Urat olajjal és törölte meg a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volt a beteg. A nővérek megüzenték neki: „Uram, akit szeretsz, beteg.” Ennek hallatára Jézus azt mondta: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.” Jézus szerette Mártát, a nővérét (Máriát) és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, s akkor szólt a tanítványoknak: „Menjünk vissza Júdeába!” „Mester - felelték a tanítványok -, most akartak ott megkövezni a zsidók és újra odamész?” Jézus így válaszolt: „Nem tizenkét órája van a napnak? Aki nappal jár, nem botlik meg, mert látja a világ világosságát. Aki azonban éjszaka jár, megbotlik, mert nincs világossága.” Aztán így folytatta: „Barátunk, Lázár elaludt, de elmegyek és fölébresztem.” „Uram, ha alszik, akkor meggyógyul” - felelték a tanítványok. Jézus Lázár haláláról beszélt, de ők azt hitték, hogy alvásáról beszélt. Ezért Jézus világosan megmondta nekik: „Lázár meghalt. Miattatok örülök, hogy nem voltam ott, hogy higgyetek. De most menjünk el hozzá!” Tamás, akit melléknevén Didimusznak hívtak, így szólt a többi tanítványhoz: „Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!” Amikor Jézus megérkezett, Lázár már négy napja a sírban volt. Betánia Jeruzsálem közelében feküdt, mintegy tizenöt stádiumnyira. Ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy testvérük miatt vigasztalják őket. Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram - szólította meg Márta Jézust -, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jézus megnyugtatta: „Feltámad testvéred.” „Tudom, hogy feltámad - mondta Márta -, majd a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Igen, Uram - felelte -, hiszem, hogy Te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.” E szavakkal elment és hívta nővérét, Máriát. Halkan szólt neki: „Itt a Mester és hívat.” Ennek hallatára (Mária) gyorsan fölkelt és odasietett hozzá. Mert Jézus még nem ért le a faluba, hanem ott volt, ahol Mária találkozott vele. Amikor a zsidók, akik ott maradtak vele a házban és vigasztalták, látták, hogy Mária gyorsan feláll és elsiet, utánamentek. Azt gondolták, hogy a sírhoz megy sírni. Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem.” Amikor látta, hogy sírnak, Jézus lelke mélyéig megrendült. „Hova tettétek?” - kérdezte megindultan. „Gyere, Uram - felelték -, és nézd meg!” Jézus könnyekre fakadt. Erre a zsidók megjegyezték: „Nézzétek, mennyire szerette!” Némelyek azonban így vélekedtek: „Ha a vaknak vissza tudta adni a szeme világát, azt nem tudta volna megakadályozni, hogy ne haljon meg?” Jézus szíve mélyéig megrendült, s odament a sírhoz, amely egy kővel eltorlaszolt barlang volt. „Hengerítsétek el a követ!” - szólt Jézus. De Márta, az elhunyt nővére tiltakozott: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” Jézus így felelt: „Nemde azt mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” Erre elhengerítették a követ, Jézus pedig az égre emelte tekintetét és így imádkozott: „Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Tudom, hogy mindig meghallgatsz. Csak a köröttem álló nép miatt mondtam, hogy higgyék: te küldtél engem.” E szavak után hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendő födte. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, hogy tudjon járni.” A zsidók közül, akik fölkeresték Máriát, sokan látták, amit Jézus végbevitt, és hittek benne.

"Istent nem hagyja érintetlenül evilági sorsunk."
Talán ez lehetne a "hétköznapi" mottója Lázár feltámadása történetének. Az "ünnepi" összefoglaló ugyanis így hangzik: Jézus nemcsak az életnek, hanem a halálnak is az ura. Nem is tudom, melyik az az üzenet, amelyik nagyobb örömet szerezhet az embernek. Hiszen a fontosabb nyilván a második, csakhogy az átlagember ritkán foglalkozik az egész életet átölelő, az örökkévalóságba nyúló gondolatokkal. Annál gyakrabban kerül olyan nagyon hétköznapi helyzetbe, aminek isteni megoldása aktuálisan "nem nyeri el a tetszését". Sietős hétköznapjainkból hiányzik az a türelem, az a bizalom, ami "ráér" arra, hogy kivárja a végső elszámolást, retrospektív bölcsességének lehetőségét.
Ha tehát egyáltalán fontos a "hétköznapi" bölcsesség a János evangélium megértéséhez, akkor ezért fontos. Elővételezi a visszatekintés bizonyosságát, amivel kevesen és a legtöbbször csak utólag rendelkezünk.
Amikor bennünket bármilyen "rázós" esemény, esetleg tragédia megindít, akkor a tehetetlenséggel párosult indulat a kísérője a legtöbbször ennek az érzelemnek. Még jó, ha a transponált düh nem valami tettlegességben, vak cselekvésben végződik!
Ha Jézust valami megindítja, akkor Ő mindig pozitívan, valakinek a hasznára cselekszik. Amikor sír, akkor a sírást kiváltó okot szünteti meg vagy próbálja megelőzni. Nem vakon, csak érzelmi töltéssel áll a dolgokhoz, hanem tudatosan, személyének és helyzetének biztos tudatában, az ismeretnek azon a fokán indul el a cselekvésben, amihez valamennyire hasonlót kíván meg tőlünk, amikor a hitről, a hit nagyságáról, a hitből fakadó cselekedetekről, eseményekről beszél.
Lázár is úgy került bele az eseményekbe, mint Pilátus a Credo-ba. Ha lehet hinni a szóbeli hagyománynak, akkor abból, amit az "Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia" gondolatsor jelez, Lázárnak sem volt túlságosan sok érzékelhető öröme. Maradék életében furcsa, a világba alig beilleszkedő embernek írják le. Vajon fogalmazhatunk-e úgy, hogy ő is majd csak utólag, nagyon utólag, jóval feltámasztása után ismeri fel, hogy minden, amit Jézus művelt, azért tette? Ő is ugyanolyan értetlenül állt a vele történtekkel szemben, mint mi a mi apróbb-nagyobb, egyenesen beilleszthetetlennek vélt életeseményeinkkel?
Amikor úgy imádkozunk, hogy "növeld bennünk a hitet", vagy kiszakad belőlünk az újszövetségi idézet: "hiszek, segíts hitetlenségemen", akkor leginkább ennek a furcsa, sokszor feloldhatatlannak gondolt helyzetnek az elfogadására kell törekednünk, tudva azt, hogy ha nem is testben, nem is látható könnyekben, de Jézus bennünket látva is sokszor "felindul, megrendül" és Lázárhoz hasonlóan, talán nem annyira látványosan, de ugyanannak a célnak érdekében személyünket is felhasználja. "Jöjj ki", mondja, s felold merevvé kötözöttségeinkből, hogy járni tudjunk.
- DI -