Mt 26,17 A kovásztalan kenyér ünnepének első napján a tanítványok ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Hogy akarod, hol készítsük el neked a húsvéti vacsorát?” Így felelt: „Menjetek be a városba ehhez meg ehhez, és mondjátok meg neki, hogy a Mester üzeni: Közel az időm, nálad költöm el tanítványaimmal a húsvéti vacsorát.” A tanítványok úgy tettek, ahogy Jézus meghagyta nekik, elkészítették számára a húsvéti bárányt. Amikor beesteledett, asztalhoz ült a tizenkét tanítvánnyal. Vacsora közben megszólalt: „Bizony mondom nektek, egyiketek elárul.” Erre igen elszomorodtak és sorra megkérdezték: „Csak nem én vagyok az, Uram?” „Aki velem egyszerre nyúl a tálba, az árul el” - felelte. Az Emberfia ugyan elmegy, amint megírták róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” Erre Júdás, az árulója is megkérdezte: „Csak nem én vagyok az, mester?” „Magad mondtad” - válaszolta. Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta tanítványainak, ezekkel a szavakkal: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott, és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára. Mondom nektek, mostantól nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg majd az újat nem iszom veletek Atyám országában.” Ezután elénekelték a zsoltárt és kimentek az Olajfák-hegyére. Akkor Jézus mondta: „Ma éjszaka mindnyájan megbotránkoztok bennem. Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai. De feltámadásom után majd előttetek megyek Galileába.” Péter fogadkozott: „Ha mindnyájan megbotránkoznak is, én nem botránkozom meg soha.” Jézus csak ennyit mondott: „Bizony mondom neked, még az éjjel, mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz.” Péter erősködött: „Még ha meg kell is veled halnom, akkor sem tagadlak meg.” Ugyanígy beszélt a többi tanítványa is. Közben odaért velük a Getszemáni nevű majorba. „Üljetek le - mondta tanítványainak -, én arrébb megyek és imádkozom.” Csak Pétert és Zebedeus két fiát vitte magával. Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett. „Halálosan szomorú a lelkem - mondta nekik. - Maradjatok itt és virrasszatok velem!” Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” Aztán visszament tanítványaihoz, de alva találta őket. Szemére vetette Péternek: „Még egy órát sem tudtok velem virrasztani? Virrasszatok és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. A lélek ugyan készséges, a test azonban erőtlen.” Másodszor is elment és így imádkozott: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint!” Amikor visszatért, megint alva találta őket. Erre otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is ugyanazokkal a szavakkal imádkozott. Aztán visszament tanítványaihoz, s így szólt: „Aludjatok csak és pihenjetek! Elérkezett az óra. Az Emberfiát a bűnösök kezére adják. Keljetek föl, menjünk! Nézzétek, itt jön, aki elárul.” Még beszélt, amikor odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép véneinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Az áruló jelben egyezett meg velük. „Akit megcsókolok - mondta -, ő az, fogjátok el!” Azzal mindjárt Jézushoz lépett. „Üdvözöllek, Mester!” - mondta, és megcsókolta. Jézus megkérdezte: „Barátom, miért jöttél?” Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették. Jézus kísérői közül az egyik kardjához kapott, kirántotta, a főpap szolgájára sújtott és levágta a fülét. Jézus rászólt: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el. Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet? De akkor hogy teljesedne be az Írás, amely szerint ennek így kell történnie?” Abban az órában Jézus azt mondta a tömegnek: „Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és dorongokkal, hogy elfogjatok. Naponta ott voltam a templomban, és tanítottam, mégsem fogtatok el. Ez mind azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai.” Erre a tanítványok mind elhagyták és elmenekültek. Akik elfogták Jézust, Kaifás főpap elé hurcolták. Ott már együtt voltak az írástudók és a nép vénei. Péter messziről követte, egészen a főpap palotájáig. Bement és leült a szolgák közé, hogy lássa, mi lesz a dolog vége. A főpapok és az egész főtanács hamis bizonyítékokat kerestek Jézus ellen, hogy halálra ítélhessék, de mivel nem találtak, sok hamis tanú jelentkezett. Végre jött kettő, s így vádaskodott: „Azt állította: Le tudom bontani az Isten templomát, és három nap alatt újra fel tudom építeni.” A főpap erre felállt és megkérdezte: „Nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak?” Jézus hallgatott. A főpap folytatta: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” „Magad mondtad - felelte Jézus. - De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást. Mi a véleményetek?” „Méltó a halálra!” - kiabálták.

Amikor hetente az egyházi év szentírási rész tartalmain elmélkedünk, legkésőbb minden elolvasott szakasz végén magunkra is aktualizáljuk a perikópa mondanivalóját. A mi kis saját, maszek életünket helyezzük az evangélium adta környezetbe, hogy az örökkel való állandó kacérkodásunk sorában valami reális magot, valami, az útunkat szegélyező mérföldkövet, jelzőtáblát kapjunk. Hol könnyebb, hol nehezebb a dolog, de hogy a spirálisan mozgó egyházi évek süllyedő csavarmenetén, s ezen belül a húsvéti misztériumot szegélyező események környékére jutva nem lesz mindig könnyebb, csak egyre testközelibb a feladat, az csaknem bizonyossággal állítható.
Az Eucharistia évében különös jelentőséget kap az utolsó vacsora leírása, és a legkonkrétabb Isten-jelenvalóságon túl, mely az igazi öröm a keresztények számára, jelenti azt a megelőző állapotot, melyet csaknem bizonyosan követ a "meghívó az Olajfák hegyére".
Az ember, értelme birtokában, mely a legexcentrikusabb voltában is fel képes ismerni a dolgok egymásutániságában az ismétlődő szekvenciát, "ad analogiam" hasonló megpróbáltatásokra számít, amikor Krisztus sorsában a sajátját éli meg.
Ahogyan változatlanul hangzik fel évről évre az evangélium szó szerintiségében, úgy változik (tudatosul, személyreszabottságában egyéniesül, követi az általános törvényszerűségeit) a történet magunkra vonatkoztatása. A sors hasonlóságában - talán nem nagyképű a fogalmazás - alkalma nyílik mindenkinek a Második Isteni Személlyel való egyesülésre. Ily módon emberi fogalmainkkal mérve a nagyon is ellentétes hangulatváltás a perikópa részei között, tulajdonképpen lényegében nézve ugyanazt a folyamatot takarja, egységben van, egységbe szintetizálódik bennünk a hangulatilag különböző két szakasz.
Ez az a rész, mely nagyon határozottan kettőbe vágja a mi életünk történetét is és lesz (lehet) az imitatio Christi-ből egyfajta teljes azonosulás.
Nem kevesebbet jelent a Virágvasárnap a bevonulás ujjongásával és a nagyhét kezdetével. Alkalom, mellyel lehet élni, mely a legteljesebb realitásban tükrözi Krisztus sorsán keresztül az ember lehetséges kapcsolatát az Atyával. Dramaturgiailag valóban az események csúcspontja, de ami ennél lényegesen több, egyben minden ember egyetlen és igazi kettős reménye. A remény iránya egyrészről a hit tartalma: Isten megváltott minket bűneinktől, másrészről a felismerés döbbenete: a mi utunk is arrafelé vezet - létezik a legmélyebb analógia Jézus és testvérei között.
- DI -