Április 9-ig, naponta 10-15 óra között látható még Németh Béla fotográfus kiállítása a soproni Erdélyi Házban, a Fövényverem u. 15. szám alatt. A tárlatot Firtl Mátyás, a Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat általános alelnöke nyitotta meg, Németh Béla munkásságát Horváth Endre fotóművész méltatta.

Párizsról számtalanszor leírták: a fény és a színek városa.
Ezért természetes, hogy amikor egy fényképész arra vetődik, akkor Párizs fényeiből és színeiből képek születnek.
Mint ahogyan Németh Béla, vérbeli fotográfusként sem tudhatott, és nem is akart ellenállni Párizs fényeinek és színeinek, amelyek most itt világítanak.
S vérbeli alkotó módjára keveset – éppen annyit, amennyit alkotói névjegyként illik – hozzátett, vagy éppen elvett a fotós a látványból.
Ahhoz hasonlóan, ahogyan hosszú évtizedek alatt számos Párizstól megihletett alkotó azt tette.

A kérdésre, hogy valójában mit kaptunk "a szép ámulások szent városától", és hogy mi mindent hagytunk hátra falai között - Szomory, Ady, Márai vagy éppen Illyés Gyula művei adhatnak választ.
Adományaink és veszteségeink sora végtelen. De mert Párizs századokon át volt témája és ihletője irodalmunknak, no meg képzőművészetünknek, joggal foglalkoztathat, hogy miféle szavak, képek, ízek vagy hangulatok születtek az "ember-sűrűs, gigászi vadonban".

A mostani fotókiállítás nemhiába rokonérzelmet kelt a legnagyobbak műveivel. Titkát nem fejtjük meg, de ráérezünk arra, hogy milyen hatást gyakorolt ,,a fény városa” az Erdélyből, vagy a Pannon-tájtól a Szajnáig vándorolókra.

Ugyanakkor a mostani fotókiállítás nagyon is mai, és üzenete is az.

Párizs. A szónak magának is hangulata, színe, íze, illata, fénye van.
Párizst mindannyian így-vagy úgy ismerjük. Még azok is, akik még nem jártunk ott.

Mi Párizs hatóerejének titka? Annak az erőnek, amely évszázadokon keresztül ihlette meg művészek, alkotók ezreit, köztük számtalan magyart.
Gondoljunk Ady Endre párizsi levelére, a magyar kultúra, szellemi élet olyan Párizs-járó óriásaira, mint Bartók Béla, Kodály Zoltán, Szabó Dezső, Kosztolányi Dezső, Rippl-Rónai József, Illyés Gyula, Németh László, Márai Sándor, Csontváry Kosztka Tivadar. Más magyarokkal együtt ők hónapokig, évekig éltek Párizsban, hogy aztán alkotásaikban hazahozzanak valamit abból a titokzatos erőből, ami Párizs varázsát jelenti.
És a sorból nem hagyható ki Szomory sem, József Attila sem, Kuncz Aladár sem.
Századunkban se vége se hossza íróink és művészeink Párizs-járásának
Párizs valóban a kalandok városa is. A modern történelemben Európát ért kalandoké: a forradalomé, amely megváltoztatta földrészünk arcát, és a forradalmaké, amelyek megállás változtatták a gondolkodást és a művészeteket. Központja volt Európának jó kétszázötven éven át, úgy, ahogyan nem volt az sem Bécs, sem London, sem Róma – és ahogyan valószínűleg mára már ő sem az.
De azért majdnem minden alkotó magyar, aki Párizsra tekintett, ott megfordult, vagy gyökeret eresztett, ezt az élményt sugározta a magyar kultúra felé. „Vigyázó szemeink"-et tette próbára először 1789-ben, majd újra, 1848-ban. Emigránsaink otthonra leltek a szabadság bukott hőseit magához ölelő országban. Ez is mind Párizs.
Párizs: Nagy magyarjaink nem utánozták, hanem követték. Hazahozták eszméit, és megnyerték, majd átalakították magunknak azokat.
Németh Béla is hazahozta Párizst és átalakította.
Ezt is üzenje a mai tárlat:Az immár felsorolt legjelentősebb Párizs-járó magyar alkotóink Párizs és tágabb értelemben a nagyvilág vonzása ellenére is szülőföldjükhöz maradtak hűek, a szülőföldet gazdagították a hazahozott Párizzsal.
Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.
(…)
És, jaj, hiába, mindenha szándék,
Százszor földobnál, én visszaszállnék
Százszor is, végül is.
-írja Ady.
„Adyt nem változtatta meg Párizs, csak öntudatra ébresztette.”
Ezt tette többekkel, akik között nagy erdélyiek is szép számmal vannak: Fülöp Antal Andor, Bordi András, Benczédi Sándor, a Ferenczyek. Az ő műveiket már az Erdélyi Házban is láthattuk. Őket sem változtatta meg Párizs.
A globalizáció káros mellékhatásainak ellenszere ez a kettősség. Ahogyan a világra való nyitottság az értékek megtartásával együtt működött mindig is. Beillesztve saját jelenünkbe.
Németh Béla fotográfus ezzel a szellemiséggel alakította át párizsi képélményeit. Igazi soproni szemmel látta meg a párizsi színeket, fényeket, ugyanakkor mégis amolyan örök-párizsiként mutatja itt most be.

Mert örök párizsivá válik, aki egyszer ott megfordult." Párizs nem ereszt el" : -írta a költő, és ezt az életérzést sikerült tolmácsolnia a fotósnak, ami nem véletlen, hiszen a mindig nyitottságot követelő sajtófotósi munkássága közismert.
És az Erdélyi kör, amely eddig kelet felé nyíló kapuként működött, ezúttal egy soproni képeivel nyit nyugat felé. Kétszeres nyitottságot jelent ez, egy a hagyományaihoz hű közösségtől.
Ennek szimbolikus üzenetét szintén beburkolják és megvilágítják Párizsnak a falakról világító színei. Egyidejű utalások ezek, amelyre csak a művészet képes.
,,A szép ámulások szent városa” fényei az Erdélyi Házban egy soproni alkotótól egyszerre utalnak a múltra, és jelenre, a távolságra és közelségre, magyar mivoltunkra és Európára.

(Firtl Mátyás, a Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat általános alelnökének megnyitó beszéde elhangzott az Erdélyi Házban, 2005. március 20-án. )