Lk 24,13-35 Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk - mondták -, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.

"Csapdás a pálya" - ahogyan kollégáim is idézni szokták egy már meghalt munkatársunkat, aki ebben a három rövid szóban foglalta össze mindazt, amit a bőbeszédűebbek végetérhetetlen történetek tömkelegével szoktak illusztrálni. Narráre humanum est, tévedni emberi dolog. A felismerés hiánya - tudjuk - sok esetben tragédiához vezethet.
A jelen történet, bár "happy end"-del végződik, magában hordozza a lehetőséget arra, hogy másképpen is történhetnek a dolgok. Gondoljunk csak Karol Wojtyla testvérünk sokak által még mindig meg nem értett életére. Az emberi szellemi vakság gyógyíthatatlan esetei mementóként sorakoznak a magunk és mások élete szegélyezte úton, amit egyszerűen az idő fogalmával szoktunk definiálni. Tanulságképpen a mai evangéliumi történet interpretálója, Lukács is, benne hagy mindkét oldalról egy-egy lehetőséget: fél-negatívumot és pozitívumot egyaránt, hogyan lehet elmenni az Úr mellett és hogyan lehet találkozni Vele.
Az elszalasztott alkalom magyar módra a legjobban a "néma gyermeknek..." kezdetű mondással jellemezhető. „Hát nem lángolt a szívünk?" kérdezik egymástól a tanítványok - utólag. Igen, lehetséges, hogy valóban lángolt, de egyfajta rosszul értelmezett szemérem, egy negatív visszafogottság - úgy látszik, hogy már akkor is divat volt ez a fajta elidegenedés - nem engedi meg a tanítványoknak, hogy érzelmeiket kifejezzék, hogy merjenek őszinték lenni. Mivel Jézus a legtöbbször személyreszabottan tárja fel magát, mindig ott van a lehetőség, hogy a másik nem érti, esetleg kineveti érzelmeinket, s ez lesz a gátja a megfelelő idejű felismerésnek, reagálásnak.
Még szerencse, hogy a tanítványok "tárgyi tudással" is rendelkeznek; tudják, hogy melyek a számunkra legfontosabb mozdulatai Jézusnak. Mit kell figyelni, hogy ha már minden kötél szakad, akkor abban letagadhatatlanul felismerjék, bármilyen alakban jelenik is meg? Nem, ma nincs nagy keletje a tárgyi ismeretnek, így a bibliai helyek ismeretének sem. Katolikus iskolákban is sokan nőnek úgy fel, anélkül, hogy a Biblia hallatlanul gazdag tárházából az adott fogalomhoz bármit is társítani tudnának. Mintha megszakadóban lenne az az örvendetes fejlődés, amit az Írások ismeretében a protestáns testvéreinkkel szemben fennálló nagy lemaradásunkban elvégezni kezdtünk volna! Hogyan fogjuk felismerni Jézust az emmauszi úton? Hogyan, ha az érzelmeinket szégyelljük és a kenyértörés igazi ismerete (annak minden vonzatával együtt!) alternatívvá válik?
Pedig a memoriter sokszor segít. Tetszik-nem tetszik, ha a tanítványok nem ismerik éppen a kenyértörés történetét, akkor soha nem ismerik fel ott, Emmauszban, kivel is találkoztak. Magát adja a kettős következtetés: ha abban nem ismerjük fel Krisztus tanítványait, amiben tényleg lehet, és a Mestertől örökölteken kívül valami egészen mást várunk el tőlük, akkor soha nem fogunk rájuk ismerni. Hiába vár Isten szavára az, aki pl. a megszólításra nem a Biblia igéivel válaszol: "Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!"
Van valamiféle félreérthető, félreértelmezhető, de rettenetesen konzekvens pedagógiai következetesség abban, ahogyan az esetek többségében utólag világosulunk meg - ha egyáltalán megtörténik a dolog. Állandó tökéletlenségünk dörömböl mindazon helyzetekben, amikor a múlt többé-kevésbé messzeségéből bontakozik ki a találkozás tényleges valósága. (Surrexit vere! Valóban feltámadott! Találkoztam vele!) Van valami nagy szerénységre nevelő abban, ahogyan Jézus mindenkiben megnyilatkozik körülöttünk, ahogyan egy pillantásból, egy kenyértörő mozdulatból lesz a hosszú találkozás legvégén (szerencsére boldogítóan) nyilvánvaló, hogy a Golgota és a megszenvedett haláltusák után, anyagi magányunk ellenére, továbbra sem vagyunk egyedül. Alighanem a folyamat egészéről állította Kirkegaard: "Az életünket visszafelé értékeljük, de előre éljük."
- DI -