|
Henrik Ibsen: Nóra
dráma három felvonásban
Kúnos László fordításának felhasználásával
színpadra alkalmazta
Faragó Zsuzsa és Galambos Péter
A Soproni Petőfi Színház bemutatója.
| Helmer, ügyvéd |
Horváth Lajos Ottó |
| Nóra, a felesége |
Nagy-Kálózy Eszter |
| Doktor Rank |
Selmeczi Roland |
| Kristine |
Kovács Nóra |
| Krogstadt, jogtanácsos |
Bregyán Péter |
| Helen |
Horváth Eszter |
| |
|
| Díszlettervező |
Galambos Péter |
| Jelmeztervező |
Kárpáti Enikő |
| Rendezőasszisztens |
Keresztes János |
| Rendező |
Galambos Péter |
A Soproni Petőfi Színház ez évadbeli utolsó bemutatójaként került sor Ibsen Nórájára.
A színházba lépőt nyitott színpadkép fogadja: az ügyvéd férj egy modern lakás kissé zilált, nagyon "self-made" kinézetű környezetében tartózkodik már: éppen számítógépével foglalkozik. A díszletből egyértelműen kiderül, hogy minden valószínűség szerint egy valamilyen fokon modernizált, adaptált előadást várhat a néző, s ebben a várakozásában nem is csalódik a következő 2 és fél óra alatt (a második és harmadik felvonás ideje összesen annyi, mint az első).
Éppen ezért a szokástól eltérően először fogalmazzuk meg a hatást, amit a színészek játéka gyakorolt ránk, tudva azt, hogy az előadás egészétől -
őszinte sajnálatunkra - nem lehet különválasztani a színészi teljesítményt.
Amikor Horváth Lajos Ottó ügyvédjéről gondolkodom, akkor fenntartás nélkül el kell fogadnom, hogy az életre keltett alak nagyjából-egészében megfelel az Ibsen-i elképzelésnek. Az utólag bennünk élő kép hitelesnek mutatja. A szerepnek megfelelőbben aligha lehet eljátszani. Alkatilag megmerevedett figurája olyan konfliktusba kerül, ahonnan eleve reménytelen a szabadulás. A színészi eszközökből jut az erkölcsi alapjaiban feltétlenül bízó ember megformálására csakúgy, mint a borulékony idegrendszerű volt beteg érzékeltetésére. A tökéletességnek azonban van egy nehezen definiálható ára. Aki már élt át hasonlót, az tudja, hogy a jó színészi teljesítményhez (pontosabban annak értékeléséhez) szükséges az a virtuális rés a játékon, mely a kulisszák mögé enged betekintenünk. Horváth játékának első feléből a rés, talán éppen a játékos elem hiányzik a valóság teljes színpadi hitelességéhez, a második két harmadban pedig zavaró hiátussá tágul az elvárt "mini hasadék", még zavaróbb átjárással a színészi eszköztárba.
Nagy-Kálózy Eszter játéka virtuóz. Azt a nőalakot, melyet nyilván koncepcióban a rendezővel közösen alakítottak ki, tökéletességre törekedve, talán egy kicsit görcsösen is ragaszkodva a gentleman's agreement-hez, tárja a szemünk elé. A megvalósítás azonban ilyen szinten tökéletes. A közeli felvételek mutatják meg igazán, hogy mi az "ára" ennek a játéknak.
Eszköztára szinte határtalan, felhasználható ismeretei rendkívül tágak és alaposak, a másodperc tört része alatt közöttünk "szétszórt" gesztusokon keresztül a szemünk láttára formálódik ki az előadás Nórája, válik természetessé. Olyanná, amilyen valóban lehetne, annak tökéletes illúziójával, mintha másmilyen nem is lenne elképzelhető. S bár néminemű rokonság egészen biztosan kimutatható a Vágy villamosának nőalakjával, mégis önálló életet él ez a bipoláris emberalak. Félig izoláltan ennyit a színészi teljesítményről. Minden másról később.
Selmeczi Roland Rank doktora kicsit kilóg a darab általános felfogásából. Talán a szerep eleve egy kicsit időtlenebb, mint a többi. Drámai karaktere a nagy oroszokon át közvetítve, s talán "betonba öntve" jutott ki a világirodalomba. Itt, Sopronban kevésbé hordozza azokat a hiteles, a szakmaisághoz a színpadon szükségesnek tartott jellemvonásokat, mint a szerep és rokonalakjainak korábbi megszemélyesítői, s talán amit kimondatlanul is elvárunk. Az utolsó jelenetben, melyhez kevésbé szükséges az a fajta arany standard megalapozás, ami éppen a "szerelmi jelenetből" például nagyon hiányzik, kifejezetten érett játékot láthatunk.
Kovács Nóra Kristine-je nagyon visszafogott megjelenítés. Még a dramaturgiailag feltétlenül szükséges voltáról sem győzött meg teljesen színpadi jelenlétével. Ehhez hozzájárul az is, hogy a hatalmas egodiastoléval megjelenő Nóra mellett jóformán szóhoz sem juthat. Olyan, mint a szép nő "halványabb" barátnéja, akire a számos irodalmi vonatkozáson túl a leghétköznapibb élet szolgáltat nap mint nap példát. Az ilyenkor szükséges hit hiányzik belőle. Az, hogy nemcsak "főszereplőknek" van joguk élni ezen a világon. Pedig konvencionalitásában is jól kihasználható, stabil "töltelék" a cselekményből rá jutó rész - ez most nem úgy sikerült, ahogyan mindannyian egy mini happy end-ben szerettük volna.
Bregyán Péter Krogstadt-jának sem jut sem elég tér, sem elég idő. Ahhoz sem, hogy a színész eredendően lassúbb, töprengő tempójában meggyőzően kifejthesse erkölcsi gyengeségét, mint ahogyan ahhoz sem, hogy az alapvető változás katarzisát ő maga is meggyőzően élhesse át. Szinte meglepetésként hat, amikor néminemű kanapébeli lihegés után arról értesülünk, hogy szándéka csakúgy, mint ő maga, megváltozott.
Most pedig szenteljünk némi kényszerű figyelmet annak, hogyan is sikerült a darab modernizálása.
A helyzetet a legjobban azzal a történettel tudnám jellemezni, amikor a népszerű labadjáték játékosa komoly csapatjáték után eljut az ellenfél kapujának
közelébe. Ő egy furfangos megoldással, úgynevezett svédcsavarral szeretné a hálóba juttatni a labdát. Meg is pördül, majd amikor az eredményt szemlélné,
meglepve látja, hogy sikerült bevarázsolni a labdát - csak éppen a saját hálójába. Fél fordulatot "túlpörgött", és ez elég volt ahhoz, hogy homlokegyenest a másik irányba lőjön gólt.
Vegyük sorra a soproni feltételezett öngól elemeit! Először hadd dicsérjük meg a színpadképet, mely valószínűleg fotoeljárással vászonra készült félig átlátszó falak megvilágításbeli variálásával teremt változatos körülményeket. Nagyszerű ötlet. Nos, eddig tart a szükséges fordulat. Amikor viszont a kétdimenziós, eső-kelő, papírbábu módjára imbolygó, funkció nélkül formázott kellékhad (pohár, üveg stb) már a színészek idegeire is megy, akkor benn van az öngól. (Dupla svédcsavar és végképp nem érthető, hogy a funkcióképtelen poharak csengését miért kell "műszakilag pótolni".)
Amikor megjelennek a mai technika elemei, akkor sok "ántik" dolog adaptálhatóvá válik (előny), de amikor az apa végső kétségbeesésében a legnagyobb ötlettel maga akar GYES-re menni, akkor benn van az öngól.
Hasonlóan öngólnak vélem dramaturgiai szempontból, amikor ugyanazon eldurvult szó használatának ismétlésében, fogalmazási gyengeségben látja a szöveg átírója a modernitás fogalmát. Nagyon halkan szeretném megjegyezni, hogy ilyen fokú átalakításhoz (ugye mégiscsak abszurd dolog, hogy Ibsen eredeti műve a dráma és nem a feldolgozás által vált azzá - lsd. internetes ismertetőt) egy közel Ibsen képességű filosz szükségeltetik, mégpedig nagy-nagy alázattal megáldva.
Némi óvatosságot szükségesnek tartottam volna a főszereplő játéklehetőségeinek behatárolásához. A brilliáns megformálás itt és most egy pszichiátriai eset határához közelít annak minden ismérvével együtt, ezzel kicsit ellehetlenítve az együttjátszó színésztársak munkáját is. Ez még önmagában csak "kapufa", de az, hogy ebből a képből már az következik a normális nézőben, hogy tulajdonképpen az ügyvéd jár jól az elmebeteg feleségtől való megszabadulással, az már öngól. Nyilván a szüfrazsett-tanács megfogadása ma azt jelentené, hogy Nóra alakjában egy "pre(pro)-single" jelenik meg a színpadon, de ebben aztán végleg nem lehetünk biztosak. Ez a változat már megérne egy valódi szakmai vitát.
A végső kérdés nyilván az, hogy ha már kiírjuk a plakátra a szerzőt, és nem magunk írunk egy analóg darabot, aktualizálva (csinálták már többen, és nem
szégyen, ha az ember nem bújik mások háta mögé), akkor azt kontrollal, hangsúlyozom, kontrollal ellenőrizve vizsgáljuk meg bemutatás előtt. Fontos kérdés, mennyire maradt meg az író szándéka, jelen esetben az Ibsen által elmondani akart történet. Nos, az elmondottak után ez az a pont, ahol mindazt mérlegre kell tennünk, amit a soproni előadás nyújtani tud ebben a koncepcióban (sok jót és nagyon sok kétséget), mely fundamentális alapossággal formálta át a teret, időt, hogy színész és néző lehetőségeit egyaránt beszűkítve kétségessé tegye az eredeti szándékot, és ami még fontosabb, az elért eredményt.
Ezzel a nagyon kettős érzéssel percipiált darabbal tulajdonképpen befejeződött a soproni bemutatók szezonja. A teljes kép, az eredeti koncepció rendkívül egyszerű, következetes és logikus, kétségbe nem vonható: még be nem mutatott klasszikusokkal megalapozni a színházi képet, nagyon jó szereplőgárdával és előadásokkal megnyerni a néző bizalmát. Nagyszerű előadásoknak, sorozatoknak, kiváló színészi teljesítményeknek voltunk szem-és fültanúi, amiért még akkor is, ha mi, nézők vagyunk a színházművészet igazi fenntartói, hálásaknak kell lennünk. Talán ebben az évadban nem kellett volna feltétlenül "túllépni" a klasszicitás határait, hogy majd fokozatosan, türelmesen (amire szűk hazánkban alig-alig volt példa, talán az önérvényesítő művészieskedés következményeként) a remélt újabb évadokban fokozatosan lehessen eljutni a modernnek mondott kisérletező színházhoz és az ahhoz szükséges értő törzsközönséghez.
Ennek, az első évad alapján még reményteljes célnak az eléréséhez kívánjunk Szilágyi direktor úrnak, a szereplőgárdának és mindannyiunknak sok szerencsét!
Fotó: Pluzsik Tamás
- DI -
2005. április 18., hétfő 13:03
|
