Jn 14,15-21 Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad. Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok. Rövid idő, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd. Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.”

Az örök kétkedés, mely liberális divatként egy pillanatnyi kérdés formájában mindig csak az új megjelenéséig érvényes, nem is olyan mai keletű, mint hinnénk. Kedvenc idézete a valóság és a virtuális valóság összehasonlításából, összemixeléséből származóan éppen a Pilátustól citált mondás: "Mi az igazság?". És az a római, aki a demokrácia klasszikus retorikus művészetén nevelkedett, aki a mindig a beszélő igazsága szerint való igazságot tartja követendőnek, annak formált tudata valóban a mai, "érdekorientált igazság" közvetlen előzménye. Még abban sem különbözik, hogy nem viselné magán a tekintélyelvűség kényszerelviselt, de antidemokratikus bélyegét.
Valóban ma annyira kétségbevonható mindezek figyelembevételével, ha Isten igazságosságát ismerve Jézus kijelenti, mi pedig elfogadjuk a szét nem kapcsolható jelzős szerkezetet: Igazság Lelke? Ha a szinonimaként használt, a harmadik személyre használt kifejezést - Isten Lelke - összevetjük az előbb kimondott szókapcsolattal? Akkor ugyanis a következő egyenlőség adódik: Isten=Igazság. Minden ezt követő mérlegelés, minden még hintett szóvirág és a jog egész gyakorló művészete a továbbiakban azzal a kérdéssel kezdődhet csak: hiszel-e te ebben? Biztos, hogy ebben hiszel?
Számunkra didaktikusan, mások számára érdekesen, "megfontolandó módon" kapcsolódik mindehhez János megfogalmazásában az az állítás, hogy a tudást a közös élet biztosítja mindannyiunk számára. Sajnos, ez azt is jelenti egyben, hogy a tudás ezen fajtájának birtoklása csak akkor és annyiban feltételezhető, amennyiben ez a közös élet létezik, mégpedig ha a szeretetben létezik. Nem vethető össze ez a tudás a tudomány téziseinek bizonyításával, csak a hiánya igazán megfogható, amikor "mindenki okos, mégis rossz az egész". Az Igazság "biztosít" bennünket létezéséről, közösséget formál, mely a kommunális birtoklás régóta vágyott formája lehet. Létezik és - vagy virtuálisan vagy valóságosan - véleményformáló erőként van jelen a társadalomban, de magáramaradottságában egyfajta individuális "felvilágosodás" formáját öltve, a profétikus lét könnyen nagyon ambivalenssé váló ágai között sodródhat marginálisan, a társadalmi szférában.
Paradox módon a meg nem kapott igazságról így, ez utóbbi formában, ha nincs általános tapasztalat, közvetve, "mandínerről" értesül a teljes társadalom. Mivel a kifejtett közös létforma kegyelem és döntés együtt, Jézus nem mondta és ne is gondoljunk arra, hogy ez a többé-kevésbé "magányos igazság" azonnal valamilyen gyökeres változást hoz, de a jelenlét kovásza lehet az egyedüli biztosíték arra, hogy - ha megszületnek és élnek majd egyáltalán - akkor igazságban élhessenek utódaink itt, a Földön is. Íme, a rím a Pater noszter-hez! Talán ez teljesíthetné be hosszútávú igéretként és közös érdekként a legjobban az újraevangelizált, a keresztény Európa fogalmát is.
- DI -