Lk 24,46 „Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból. Nevében megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni minden népnek Jeruzsálemtől kezdve. Ti tanúi vagytok ezeknek. Én meg kiárasztom rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a magasságból való erőt.” Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét kitárva megáldotta őket. Áldás közben megvált tőlük, és fölemelkedett az égbe. Leborulva imádták, aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és dicsőítették az Istent.

Amikor...
Egyre gyakrabban kezdem így a mondatokat, s ha másból esetleg vakon nem, úgy ebből biztosan tudhatom, hogy elég év van mögöttem már ahhoz, hogy változásokról beszélhessek és néhány összehasonlítást tehessek.
Most sem tudom másképpen kezdeni, hiszen ez a dolog éppen úgy történelem, mint ahogyan az is, hogy 1976-ban például még Magyarországon nem lehetett tisztességes egyháztörténetet kiadni. Akkor jelent meg Rómában Salgó János (ál)néven, "Krisztus tanúi a történelemben" címmel egy könyv, melyet minden kicsit többre vágyó fiatal halálra keresett az illegális terjesztői hálózatban. Zsinati katolikus szellemben megírt könyv, mely személyeken, mint mérföldköveken keresztül mutatta be témáját.
Alapja - jogosan - nyilván a fenti evangéliumi részlet. Jézus egy nemzedékről nemzedékre "öröklődő" feladatot ad a tanítványoknak; személyes tanúságtételre hívja őket halála és feltámadása után, közvetlenül a mennybemenetel előtt. Az elmúlt 2000 évben az egyház mást sem tett, mint igyekezett megfelelni ennek a hivatásnak: több-kevesebb sikerrel tanúskodott a Feltámadottról.
Milyen sajnálatos, hogy erről az óriási tapasztalatról, a személyes példával kisért többezer éves igazságról, rendszeresen megfeledkezik a pedagógia, mely közelebb és távolabb álló témákban hasonló feladattal bír, de eszköztárából szinte soha nem húzza elő, keresési szempontjainál pedig alig-alig érvényesíti a krisztusi elvet: személyes, megpróbált hitellel bíró tanúkat keresni a maradandó érték átadására. Ami pedig a legnagyobb baj talán: amikor egy újnak mondott módszernél nyilvánvalóan a személy varázsa éri el az eredményt, akkor a módszert terjesztik - kudarccal kirakott utakon ahelyett, hogy a személy titkát fürkésznék.
Persze bután még valaki lehet rendes ember, de legalább olyan nehéz ez megértett források nélkül, mint hogy példakép nélkül bárki - emberi eszközökkel - megközelítse a nem tapasztalt ideált.
A feladat - megtértté és bűnbocsánatot kérővé, hívővé válni - két módon segíthető elő. Nehezebb módon - elméleti szinten - az evangélium mai felszólítását követve, gyakorlati-, eszközszinten pedig a tanítványok tapasztalatait jól átvéve. A módhatározó mindkét tagja: a hiteles ember megkeresése és a megfelelő tapasztalat kiválasztása, s utána az egyeztetés ugyanolyan fontos.
De Krisztus tanúi nélkül, sokgenerációs elődeink és a tanúk mai generációja nélkül - tetszik, nem tetszik - talán éppen nélkülünk(?!), szinte lehetetlen.
- DI -