Jn 20,19-23 Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.”

Amikor emberségünk kiváncsiságától és mindent-elemző-kényszerétől hajtva belépünk azon a bizonyos ajtón, hogy az örömöt analizáljuk, máris elvesztettük a lehetőséget, hogy olyan ajándékot találjunk - adekvát-at, valami hozzánk illő élőt - ami megfelel - milyen paradox a nincstelenek feltételrendszere - az elvárásunknak.
Pedig éppen Krisztus kifoszthatatlan (és bizonyos emberekben továbbélő) örömének titkát kutatjuk, hogy legalább formális mintánk legyen Pünkösd öröméhez. Szeretnénk valami sugárzót, valami visszautasíthatatlant, valami nem evilágból valót magunk körül terjeszteni. Szeretnénk elkerülni a görcsbe rándult vigyorokat, melyek önmagunk ellenére ülnek ki az arcunkra, s amelyek, mint valami védőburkainkon átszívódó drog, meghamisítják már a "hétköznapi" gondolkodásunkat is. Érdekes, hogy az öröm látszata mennyire lefátyolozza a realitás- a teljes valóság-képünket, szinte áthatolhatatlan gátat képezve a túlviláginak csúfolt érzet és a valóság között.
Úgy érezzük sokszor, és nem is alaptalanul, hogy az örömnek a valóság ellenére kell kifejlődnie bennünk. Mintha Krisztus erőszakosan, mindenek ellenére engedne örülnünk.
"Szétosztályozhatjuk" az örömöt alkalmi és állandó formákra. Külön választhatjuk a bevezető, a nyitó, az első igazi találkozást kísérőt a "többitől", mely megnyitja az örömök sorát, ami oly sokszor igényel a testi-szellemi öregedéssel együtt "felszítást", s talán külön is említhetjük az alkalmi találkozások eseti örömeit. Ugyanakkor érezzük, hogy ez a spontán és sokszor állhatatlan érzésbeli hullámzás nem az a természetes állapot, amire Jézus meghívott.
Együtt vagyunk, mint a tanítványok. Okkal vagy ok nélkül (s mikor okkal?) félünk. A pünkösdi léleknek a működését várjuk, aki a megbocsátott bűn lélekemelő hatásával éri el, hogy legyen egy tőlünk is függő, de állandóra szánt örömünk, mely éppen ebben a környezetben, közösségben funkcionál, ahol élünk. Ez egy mindenek "ellenére" öröm. Öröm minden ellenére, ami körülöttünk van, amik sokszor magunk vagyunk, s éppen ezért - mivel a valóságtól elválaszthatatlanul létezik az ajándék -, kiszakíthatatlan emberi, így-úgy felépített, de értékkel, mindig erőfeszítéssel feltöltendő kapcsolatrendszerünkből.
- DI -